Tóth Krisztina: LÉGYCSAPÓ
Az unokám négyéves. Ha nem alszik ebéd után, akkor estére nagyon nyűgös. Tettem a kiságyra baldachint, fel ne ébresszék a legyek. Hiába szerelt fel még szegény a férjem szúnyoghálót, valahogy mindig bejönnek. Vettem egy elektromos légycsapót. Úgy néz ki, mint egy tollasütő, azzal próbálom levadászni őket. A fiam halálra röhögte magát, hogy ez ám a fantomtollas, még partner se kell hozzá. Nála jobban szerintem csak a legyek szórakoztak.
Most végre alszik Soma. Leülök a számítógép elé, és elkezdem nézni az ingatlanhirdetéseket. Nem jó már nekem itt a faluban, mióta a férjem meghalt. Szeretnék beköltözni a fiamék közelébe, akkor többet tudnék az unokámra vigyázni. Már a kertet se tudom úgy rendben tartani, mint szeretném. A kerítés elé nem is ültetek, pedig régen miénk volt a legszebb porta az utcában.
De az régen volt. Megöregedtem. A ház árából csak egy garzonra futná, vagy panelra, attól meg idegenkedem. Földszintre talán beköltöznék, feljebb nem. Amíg még élt a férjem, tervezgettük, hogy elmegyünk, de az utolsó pillanatban mindig ő hőkölt vissza, hogy maradjunk, mert itt minden fát ő ültetett. Aztán tessék, most győzzem metszeni őket.
Fülelek a szoba felé, nem hallok semmit. Megint meglátok egy legyet, ott szállt le. Rácsapok a konyharuhával, eltaláltam. Hol az az ütő? Leraktam valahol.
Visszaülök, görgetek tovább. Egyetlen olyan lakást nem láttam hetek óta, ahová normálisan beférnének a bútoraink.
Csend van, zivatar készül, odakint alig járnak a műúton. Néha elhúz egy-egy autó, különben csak a madarakat hallani kintről. A fiam azt tanácsolta, először hirdessem meg a házat, és puhatoljam ki, mennyiért menne el, utána nézegessek. Addig nem érdemes. Én pont fordítva gondolom, nem fogom eladni a fejem felől a házat, amíg nem látom, hogy hova hurcolkodhatnék azután.
Hirtelen valamit hallok. Jön a zenélő kocsi. Már csak ez hiányzott! Teljes hangerővel bömbölteti a szignált, lelassít. Összeugrik a gyomrom az dühtől. Amikor a fiam kicsi volt, ugyanez az autó ébresztette fel minden alkalommal a déli alvásból. Letettem, aztán eltelt negyven perc, maximum egy rövid óra, és jött az autó. Zengett tőle az utca. Most meg az unokámat altatnám, erre megint itt van. Fejben egy levelet fogalmazok az önkormányzatnak. Tanítónő voltam, nem esik nehezemre a drámai felütés: A környék lakóinak életét nemzedékek óta megkeserítő…
Na jó, végre távolodik. Hál’ istennek elment. Ránagyítok egy másfél szobás garzon hirdetésére. A konyhája pici, nem olyan szép tágas, mint a miénk.
Megint jön az a rohadt autó, most visszafelé. Tovább írom fejben a panaszlevelet, közben ideér, itt bömböl a ház előtt. Hát ezeknek nincs gyerekük, amelyik délben alszik?! Vagy csak engem idegesít annyira ez a zenebona? Amikor a fiaméknál vigyázok a gyerekre, a szomszédjukban folyton egy idegbeteg kutya ugat. Hörög, mintha megbolondult volna, amíg rá nem ordítanak. A nevére aztán rögtön elhallgat. Kérdeztem is a menyemet, mért hívják ezt a kis idegbajos vakarcsot Pruszliknak. Hosszan nevetett, aztán azt válaszolta, hogy Bruce Lee a neve, mama, mert olyan kis agresszív.
Hát, itt nincs a szomszédban kutya, itt aludhatna nyugodtan Somika, de cirkál a zenélő autó: „Szólj anyádnak, hozzon pénzt!”
Négyre jönnek érte, viszik magukkal. Ha álmos lesz, azt mondják majd, nem aludt szegény a mamánál.
Szerencsére nem ébredt fel, sőt, úgy kellett keltegetni, amikor a fiamék megérkeztek. Panaszkodtam nekik a zenélő kocsiról, mire azt felelték, pont azért aludt olyan jól: imádja ezt a szignált. Ha jön az autó, mindig leszaladnak megnézni, és integetnek neki. Alvás előtt be szokták játszani Somának a dallamot telefonon. Letöltötték mind a ketten.
Hát ki érti ezt a világot? Hopp, megint ott egy légy! Na megyek, meg kell keressem a jó kis tollasütőmet.
(A novella a Nők Lapja legújabb számában jelent meg.)
