„Soha nem gondoltam, meséli Lívia néni, hogy hetvenöt évesen ekkora erő van még bennem. Hogy képes leszek hónapokig küzdeni azért, hogy valaki végre beledugjon egy csövet a fenekembe! De nem adom fel. Kivárom. Ki én.
Április végén megkaptam a beutalót a Fehér doktortól, aki azt tanácsolta, hogy jelentkezzek be a kerületi gasztroenterológiára. A számot egy és három között kell hívni, hadarta nekem a kis asszisztensnő, miközben folyamatosan csengett két telefon. Egy vezetékes, egy mobil. Egek, gondoltam, hát hogy lehet így dolgozni! Sajnáltam a Fehér doktort is, olyan elgyötörnek látszott szegény. Ez egy keddi napon történt, a délutáni rendelésen. Szerdán próbálkoztam először.
Utána három héten át hívogattuk párhuzamosan azt a számot papával, minden áldott nap. Még ebéd, sőt, kutyasétáltatás közben is. Soha, egyetlen egyszer se vették fel. Hívtam a központi számot, ott felkapcsoltak, aztán megint kezdődött ugyanaz.
Eltelt így majdnem egy hónap. Na, felültem akkor a buszra, ez május végén történt, még nem volt ilyen hőség, és odamentem személyesen a kórházba. Megkerestem szépen a gasztroenterológiát, leültem az ajtóval szemben a beutalómmal. Vártam, ugrásra készen. Amikor másfél óra múlva sikerült valakivel beszélnem, azt válaszolta, hogy nagyon megérti a problémámat, de sajnos személyesen nem tud nekem időpontot adni: jelentkezzek be telefonon, ennek az a menete.
Lívia néni iszik egy kis vizet, és folytatja. Azt is mondta az ottani asszisztens, hogy egy orvosi vélemény nem is elég, mert nem biztos, hogy engem tényleg meg kell tükrözni, elvégre hogyan dönthetné azt el egyetlen orvos, hogy valóban kell, nem? Elküldtek vissza a rendelőbe, hogy konzultáljak még eggyel, aztán ha ő is azt mondja, akkor fussak neki újra a bejelentkezésnek. Lehet, hogy közben a panaszaim is enyhülnek.
Hát, nem enyhültek.”
