Tóth Krisztina
Tóth Krisztina költő, író, műfordító szerzői oldala
Tóth Krisztina
Főcímdal, VÉGE
(2026. január 6.)
Eső zuhog a hóra
de sötét van hány óra
ázott kutyák szaladnak
nyitva maradt egy ablak
világhideg éjszaka
ki megy ilyenkor haza
kihűltek mind a falak
a cipőnkre sár tapad
nem visz az út sehova
aki itt jár se nyoma
se reménye fekete
körben az ég pereme
se élő se holt nem jár
hol a gyufa volt egy szál
a homályban ki áll ott
gyújtsál fiam világot
... többkevesebb

15 CommentsComment on Facebook
„Tóth Krisztina költő, író, műfordító képviseli Magyarországot abban a tavaly év végén megjelent európai uniós kiadványban, amely 27 meghatározó európai nő portréját mutatja be, tagállamonként egyet-egyet. A Robert Schuman Alapítvány innen letölthető válogatása számos stratégiai területet és szakmát felölelve igyekszik bemutatni, hogy semmi sem elérhetetlen az európai nőknek, és többek között politikusok, gazdasági vezetők, a tudományos élet meghatározó alakjai, valamint a kulturális élet és a média reprezentánsai szerepelnek benne.
A kiadvány azonkívül, hogy vázlatosan áttekinti Tóth Krisztina pályáját – emlékeztet például arra, hogy eddig 45 műve jelent meg, amelyek közül az Akvárium című regényt a hat legjobb németre fordított mű közé választotta 2015-ben a tekintélyes Nemzetközi Irodalmi Díj zsűrije –, rövid interjút is tartalmaz a József Attila- és Babérkoszorú-díjas szerzővel. Ebben a pályakezdésére visszatekintve Tóth Krisztina elmondja, hogy mivel művészcsaládban nőtt fel, nem igazán volt kérdés, hogy ő is erre a pályára lép. Tízéves kora óta ír, és bár először szobrászatot tanult, később az irodalom és a nyelvészet felé fordult, a kortárs francia irodalmat például a Sorbonne-on tanulmányozta mélyebben."
Rácz Attila összefoglalója a Telex.hu Karakter rovatában:
telex.hu/karakter/konyvespolc/2026/01/07/toth-krisztina-meghatarozo-nok-robert-schuman-alapitvany
... többkevesebb

29 CommentsComment on Facebook
🖤 Tarr Béla (1955. július 21. - 2026. január 6.). A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia és a Magyar Tudományos Akadémia megrendülten búcsúzik a világhírű rendezőtől, aki 70 éves korában távozott közülünk. Tarr Béla 2014-ben lett a SZIMA Mozgókép- és Színházművészeti Osztályának tagja, székfoglaló előadását A filmoktatás útja a XXI. században címmel tartotta 2016. február 3-án. Székfoglalójának zárszavában a filmoktatás kiemelkedő feladataként jelölte meg annak tudatosítását, hogy a filmművészet nem lehet közömbös az emberi szenvedéssel szemben, és hogy a filmkészítés oktatásának egyik nagyon időszerű feladata a társadalmi, szociális érzékenység hangsúlyozása. 🖤
📷: Szigeti Tamás / MTA
... többkevesebb
Ez a tartalom jelenleg nem érhető el.
Ez általában olyankor fordul elő, amikor a tulajdonosa csak kisebb csoportnyi emberrel osztotta meg, megváltoztatta a láthatóságát, vagy törölték.7 CommentsComment on Facebook
Egy régi verset szeretnék megosztani. A francia fordítást a kiváló belga költő, Lucien Noullez készítette.
Tóth Krisztina
HAVAK ÉVE
I.
Ahogy gyerekkoromból is a lakás üregei rémlenek fel a sátrak.
Terítők függönyök camera obscurái fényporos titokteli fedezéke.
Arra hasonlít ez mikor felidézem a nevetésed a fogaidat a szádat.
Hangok előszobája volt megsüketít gondolnom arra az évre.
Suttogó ruhák éve volt a hóé kora esti vak fellegekkel.
Rövid karácsonyé lecsukott szemű lucskos év volt.
A testé léleké feküdtem biztos voltam hogy nem kelek fel.
Bordó takaró éve volt recés üvegen sárga fényfolt.
Napja világított annak ki a sötétet nőni látta.
Azt akartam hogy hallj meg hogy meghalj egyszer azt is akartam.
Csövek beszéde volt tapéta arca fények ágya.
Forgószél éjszakáján hajjal kibélelt hosszú katlan.
Meztelenül álltál a lépcsőházban ajtóban zuhany alatt a liftben.
Sírás és rohanás éve volt kigombolt kabáté huzatos nagy lakásé.
Azt hittem nem tudom lehet hogy tudtam és csak sose hittem.
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.
II.
Mint a kamaszkor ténfergései végtelen hólepte délutánok.
Csöndje az átaludt rend bútorai a szürkületben.
Éjjeli havazás kéklő halmai közt az árok.
Ahogy a hold kering égő reflektorarc a testben.
Keserű nedvek vándorolnak céltalanul hiába.
Mondtad úgyis a lélek örök monológja.
Minden szerelem képzelt beszéd a hang hiánya.
Mikor egy kihűlt lángnyelv szavait visszamondja.
Olyan régen esett meg minden a lépcsők geometriája.
Idegen kert nyikorgó fái között a szelek malma.
Kipirult hajlongó test salakos üres tornapálya.
Közepén áll és láthatatlan kerekét hajtja hajtja.
Az időnek mi dolga volt velünk micsoda év volt jézusom.
Hosszú fagyoké sálé pilláké hallgatásé.
Feleltem nem hiszem mostanra meg már nem tudom.
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.
III.
Csöndben sötétben fekve ülve várva aludva éveket.
Éltem mintha a hó alatt mint egy lavina lepte házban.
Távoli szobák lámpaláza idegen arcok villanya égetett.
Mind ami nem vagyok álmoktól kongó üvegtest volt a házam.
Függönyök jégzajlásakor lehető sorsok tükre minden este.
Kigyúló ablak ahogy mozdulnak úsznak a falakon és szobákon.
Át a parkon az olvadó föld a zápor színeivel elkeverve.
Jön a sötét megül a padon kukán a tetőn úton a kavicságyon.
Hány éve már hogy itt lakom ezt láttam mindig minden ablakomból.
A felhős varjúfoltos a tiszta dermedt vizü a fodros égen.
Gyerekkoromból gerlehang a szürkületbe hogy szól.
Balkon ködkürtje volt idáig hallom nem is értem.
Honnan fúj az idő mikor volt az hogy telni kezdett.
Fogyni kihűlni arc téli holdé szerelmesé baráté.
Hogy volt előtte is befelé néző vaksi kezdet.
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.
...................................................................................................................................
L’année des neiges
I.
Du fond de mon enfance, surgissent les abris, l’appartement, les tentes
Des tentures et des chambres noires. Des secrets aux abris, des lampes poussiéreuses.
Tout cela comme en évoquant tes dents, ta bouche, ton sourire.
C’était l’antichambre des voix ; penser à cette année me rendra sourde.
C’était l’année des robes qui chuchotent, l’année des nuages neigeux en début de soirée.
C’était l’année d’un Noël bref, l’année boueuse aux yeux fermés.
Mon corps et mon esprit à plat, j’étais sûre de rester couchée.
C’était l’année de la couverture bordeaux. Et de la tache jaune sur le verre brut.
Qu’on donne des jours lumineux au témoin de l’obscur.
J’aurais voulu que tu m’entendes et que tu meures, car ça aussi, je l’ai voulu !
C’était l’année de la parole, les murmures des tuyauteries sous les visages du papier-peint.
Le tourbillon des voix nocturnes dans les conduits couverts de jute.
Tu étais nu dans l’escalier dans l’ouverture de la porte, sous la douche et dans l’ascenseur.
C’était l’année des pleurs, des manteaux ouverts en courant, d’un grand appartement venteux.
Je savais, je ne savais pas, je croyais, je savais peut-être, mais je n’y croyais plus soudain.
C’était l’année des neiges, d’un chemin blanc perdu et l’année de rien d’autre.
II.
Comme les errances infinies des ados sous la neige avant le soir,
Le silence ordonné des meubles assoupis dans le crépuscule,
La tranchée traversant les neiges bleues et entassées la nuit,
Comme la lune tourne un visage de fanal qui flambe dans le corps.
Les sèves amères trainent en vain.
Tu répétais infiniment le soliloque des âmes.
Chaque amour est un fantôme de parole éteinte,
Quand même la langue d’un feu mort ressasse ses vieux mots
C’était il y a longtemps. Les escaliers font leur géographie
Entre les arbres d’un jardin perdu. Moulin des vents
Un corps tout rouge penche sur la terre battue d’un stade
Et debout, au milieu, tourne la roue et tourne, tourne, tourne.
En quelle année c’était, mon Dieu, que nous voulait le temps ?
C’était l’année des grands froids, des écharpes, des cils, des éclats de silence.
Je répondais, je ne répondais rien, et maintenant je ne sais plus.
C’était l’année des neiges, d’un chemin blanc perdu et l’année de rien d’autre.
III.
Dans le silence, dans le noir oblique, je dormais pendant des années.
Je vivais dans une maison murée par l’avalanche de la neige.
J’étais brûlée par la lampe de vivre. Des visages inconnus dans des chambres lointaines.
Ma maison : un corps sans verre faisait tinter le vide et j’étais absente de tout.
La débâcle soudain et dans tous les rideaux du soir on peut entrevoir des histoires.
Une fenêtre en s’allumant montre que cela bouge et flotte sur les murs et dans les chambres
Et de l’autre côté du parc la terre fond aussi en se mêlant aux couleurs de la pluie.
La nuit qui vient se pose sur le banc, sur la poubelle, sur le toit, sur la route, sur le gravier.
Moi depuis tant d’années j’habite ici et je vois la même chose à toutes les fenêtres.
Le ciel nuageux passe en boucle imitant le travail des freux et l’eau pure glacée.
On entend la voix des tourterelles de mon enfance dans le crépuscule.
Même ici, du balcon, j’entends leur sirène et je ne comprends rien.
Mais d’où souffle le temps ? Quand a-t-il commencé à se remplir ?
Quand a-t-il commencé à pâlir et maigrir, à ressembler à l’astre ridé des amis ?
Comment c’était au fond, avant que tout commence ?
C’était l’année des neiges, d’un chemin blanc perdu et l’année de rien d’autre.
(Traduction: Lucien Noullez)
... többkevesebb


8 CommentsComment on Facebook
Költőink, ha ma is élnének...
Zseniális Al animáció: digital.umami (ins) részlet
... többkevesebb
Ez a tartalom jelenleg nem érhető el.
Ez általában olyankor fordul elő, amikor a tulajdonosa csak kisebb csoportnyi emberrel osztotta meg, megváltoztatta a láthatóságát, vagy törölték.11 CommentsComment on Facebook

