Tóth Krisztina: AZ UTOLSÓ LECSÓ
Közeledett az első adventi hétvége. András csak téblábolt az üres lakásban. Elrendezte a nappaliban a díszpárnákat. Talán ki is kellett volna mosni őket, de fogalma sem volt, hány fokon kell. Ezeket mindig a felesége intézte. Évente kétszer, karácsony és húsvét előtt kimosta a díszpárnák huzatát és a függönyöket. A párnákon András még érezte a hajának illatát. Az utolsó időszakban, mielőtt visszavitte a kórházba, Kati mindig a kanapén feküdt, hogy ne legyen olyan egyedül hátul, a hálóban. A gyerekek hetente kétszer jöttek, a maradék időben Andrásnak kellett mindent intézni. Megemelni könnyen megemelt a felségét, mert már negyven kiló alatt volt, inkább a tehetetlenségtől szenvedett.
Kati igyekezett mindent elrendezni. Az ékszereit szétosztotta a lánya és a menye között, a jelszavait és PIN-kódjait leírta egy lapra. Arra nézvést viszont, hogy mégis, hogyan kell majd folytatni nélküle az életet, semmi utasítást nem hagyott.
András ugyanúgy megvette a sarki virágosnál az adventi koszorút, ahogyan ő szokta, és odatette az asztal közepére. Így, hogy a felesége nem volt vele, teljesen értelmetlennek tűnt az egész. A gyerekek nem tudtak átjönni vasárnap. A fiáéknál beteg lett a kisbaba, a lányáék meg lementek a telekre, mert András ősszel elfelejtette elzárni a vizet. Le se jutottak a nyaralóba idén, hiába tervezgették még tavasszal, hogy kicsit lemennek, ha melegebb lesz. Még szerencse, hogy eddig nem voltak nagy fagyok.
El se tudta képzelni, mi legyen most. Vásároljon ajándékokat és vegyen egy fenyőfát? Vagy menjen majd át valamelyik gyerekhez és ünnepeljenek ott? Képtelenségnek tűnt az egész Kati nélkül. Amikor lecserélte az ágyneműt, mindkét oldalt felhúzta, aztán csak ült az ágy szélén pizsamában és nézett maga elé. Az asztalon mindenesetre ott volt az adventi koszorú, és arra gondolt, hogy ezt tetszene a feleségének. Ott vette, annál a virágosnál, ahol ő szokta. Örülne, ha látná, hogy a dolgok rendben folynak tovább. Odament a kanapéhoz és jól megnézte a párnákat. Mindegyik huzaton volt cipzár. Levetkőztette a párnákat, megnézte a címkét. Berakta mindet a gépbe, de szinte üres volt a dob. Kati sose indította volna el így. Kiment a fürdőbe, átnézte a szennyestartót és melléjük berakott, amire negyven fok volt írva. Semmi sem volt már Kati ruhái közül abban fonott kosárban, csak az ő pólói, alsónadrágjai meg konyharuhák.
A szekrényéből is elvitték a gyerekek az anyjuk összes holmiját, és bezsákolták a cipőket is. De hiába tüntették el a gardróbból a dolgait, ott maradt a fürdőben a régi fogkeféje, tusfürdője, és ott álltak a kamrában a lekvárjai.
András kiteregette a párnahuzatokat. Szép simára húzkodta őket, ahogy a felesége szokta. Nem voltak illatosak, hiába tett Lenort a gépbe. Amióta ő mosott, nem voltak olyan finom szagúak a ruhák. Ez volt az egyik dolog a rengeteg közül, amit nem tudott már megkérdezni: hogy mitől marad meg az öblítő illata.
Kiment a konyhába, átnézte a gyógyszeres fiókot. Ami Katié volt vagy lejárt, azt bedobta egy vászon szatyorba, hogy majd hétfőn elviszi leadni a patikába. Felnézett a konyhai órára, elmúlt kettő. Észre se vette, hogy nem ebédelt. A dobozok, amelyeket a lánya hozott pénteken, már kiürültek, ki is mosta őket szépen. Tűnődött, mit kéne enni.
A kamrában volt még egy utolsó üveg lecsó, amit tavaly előtt Kati tett el. Idén már nem volt rá ereje. Ez az egy üveg valahogy megmaradt. Levette a polcról, jónak látszott, nem volt penészes- Kikotorta egy tányérra, betette a mikróba. Megterített szépen, ünnepi szalvétát rakott a tányérja mellé. Aztán gondolt egyet, kitett még egy tányért, mintha Kati is ott ülne mellette.
Elfelezte a lecsót, és leült enni. Eszébe jutott a nyár. A teraszon sorakozó, előkészített befőttesüvegek. A stég, a szálkás deszkák, a sűrű nád, a napsütés, a csónak aljában a kevéske víz. Kati, hogy a kerti úton integet, mögötte a gyümölcsfák. Ez mind ott volt a lecsó ízében. Ott rejtőzött abba az utolsó üvegbe zárva. A másik tányér érintetlen maradt. Fogta, letakarta, betette a hűtőbe, hogy majd másnap megeszi azt is. A tányért és a befőttesüveget elmosta, a szárítóra tette, aztán ledőlt szunyókálni a kanapéra. A huzat nélküli párnákat gyűrte a feje alá, és félálomban eltervezte, hogy másnap reggel szépen visszahúzza őket. Nézte a kinti csupasz ágakat, elszenderedett.
Mire felébredt, besötétedett. Ideje volt meggyújtani az első gyertyát.
A konyhában villanytűzhely volt, és egyikőjük se dohányzott. Járkált fel-le, húzogatta a fiókokat, egyre ingerültebben.
– Kati, hol a gyufa?!
Hirtelen úgy érezte, egy láthatatlan kéz vezeti őt. Odament az előszobában a tálhoz, amibe a kocsikulcsot szokták tenni, belenyúlt, és igen: ott volt a gyufa.
(A novella a 2025-ös Nők Lapja Adventben jelent meg.)
