Krisztina Tóth SLEEPER című verse a Poetry Daily-ben

SLEEPER

Krisztina Tóth

Translated from the Hungarian by George Szirtes

Where have you been, Sleeper, tell us about the serverthat transmits such shaky images across the foggy water,were you a seagull, did the precarious dream ofclinging to a mast seek you on some guano-covered cliff,and were you dizzy, as you never had been beforeso you saw how it was no use, that earth was no morethan the slippery minute, a cloakroom of woods and bodies,a roar in a colonnade you must cross fully awake however unsteadythe way, could you see it as from above, a gorge compoundedof a single cry, tell us, Sleeper, what is it that is suspendedabove the mountain, under the breathing sky and how light movesthrough the huge pink cloud of the lungs, how the cuts and groovesof the mouth gurgle with foam and how the stalactiteof the uvula sparkles in the dripping valley of the throat,and further still what images are etched by salt, lime and ice,how earth is just a folded map, how God stares into the pit of the eye,tell us what water says and what is slopping in the ranks of waves,what are the creatures buzzing, and does it hurt when they weaveand change shape, when naked gooseflesh under fur gone coldand dropped feathers throbs, screams, quivers and is calledby name, where have you been Sleeper, recount your flimsy,whirlpool dreams of oil-slicked seas and seventeen tons of greasyhair, tell us of wounds still smoking on earth scarred with fire,give us aerial views of bridges like white stitches and of tighttwists of fate, the intricate fingerprints of winding highwayson a well-thumbed world as you swim past the breakwater of estates,show us, Sleeper, the shadow island of fishes and large shipsand how the dead set out in search of other forms of life for fellowship,how the tides of the sky rock the buoys of the stars, how they all fall away,how vapour is ground down to breath, and how the blue light swayson creaking chains and twilight, then swims on, its heavy metal seepinginto mud, and tell us of the corridors you passed through while sleeping,how many vast spaces you crossed, and how the secret moment becomesa door and what it’s like to step into such cold, unlit fiefdoms,does anything remain, do you recall the foam of your life, think back,do you carry your fate like the slow flow of the corpse in a sack,does the noisy past roll past you on its carpet in your occasional presenceor are you talking to the ocean through a thousand years of silence,repeating what the radar of your brief life enabled you to witnesstell us little pulse box, will the soul sink into depths above usor will it spin and billow like a bladder of light, understanding nothing,blind, transparent, a never decomposing, murderous thing,an empty flask of pills, doomed to roam the sky’s thin covering?

………………………………………………………………………………………………………………………

Tóth Krisztina

HOSSZÚALVÓ

Hol jártál, Hosszúalvó, meséld csak el, miféle szerverek

továbbították rezgő képeid a ködös óceán felett,

voltál-e szélsirály, keresett-e a billenékeny álom

kapaszkodót árbocrúdon, guanóval borított sziklaháton,

szédültél-e, mint emberként még soha, láttad-e, hogy hiába,

hogy csak csuszamló perc a föld, erdők és testek ruhatára,

ringó morajlás oszlopa, amelyen ébren kell átvonulnod,

láttad fentről, mi volt az út?, egyetlen kiáltásnyi szurdok,

meséld el, Hosszúalvó, mi van a hegy fölött, a lélegző ég alatt,

óriás felhőtüdők rózsáin át a fény hogyan halad,

hogy gurguláz habot a hasadékok szája,

csillog a völgytorok cseppköves uvulája,

még távolabb miket rajzol a jég, a só, a mész,

hogy csak redőzött kép a föld, Isten szemgödre néz,

mondd el, mit mond a víz, locsog a lelkes seregekkel, a lények

mit zúgnak, fáj-e, mondd, amikor alakot cserélnek,

kihűlő bundák és kihulló tollak alatt a bőrző testek

dobognak, felvijjognak, nevet kapnak, remegnek,

hol jártál, Hosszúalvó?, mesélj ónos, örvényes álmaidról,

tengerbe dőlt olajról, tizenhét tonna sűrű hajról,

mesélj a tűzzel földbe karcolt füstölgő sebhelyekről,

hidak fehér öltéseit, sorsok gyűrűit látni fentről,

az összefogdosott világon szerpentinek bonyolult ujjnyomát,

házak hullámtörőit, hol megdőlt tetők közt úszol át,

mutasd meg, Hosszúalvó, a halak árnyékszigetét, a nagy hajókat,

hogy kelnek útra és keresnek másutt élő formát a holtak,

hogyan billegteti a csillagok bójáit az ég dagálya,

hogy buknak mind alá, hogy porlik lélegzetté szét a pára,

nyikorgó láncokon kikötve hogyan himbál a kék fény,

és száll a szürkület, iszapba átszivárgó nehézfém,

mit láttál odafent, mesélj a folyosókról is, Hosszúalvó,

hány űrön át haladsz, hogy lesz a titkos pillanatból ajtó,

milyen kilépni ott a kivilágítatlan és hűs terekbe,

marad-e valami, emlékszel-e a tajtékos életedre,

viszed-e sorsodat, mint lassú áramlás a zsákba varrt halottat,

görget-e szőnyegén tovább a zajló múlt, ha ott vagy,

vagy több ezer évnyi csönd sötétjén át beszélsz az óceánhoz,

ismételgetve, amit rövid életed radarja látott,

pulzáló kis doboz, lesüllyed-e a lélek majd a fenti mélybe,

vagy lebeg és forog, fényhólyag, mit sem értve,

áttetszően, vakon, sohase bomló, gyilkos holmi,

üres pillepalack, folyton az ég színén fog vándorolni?