Érzékenység, forma és szabadság – Beszélgetés Tóth Krisztinával
„Az embernek nem az a feladata, hogy utánozza az elődeit, bár egy pályakezdő esetében ez még szinte elkerülhetetlen, a tanulási folyamat része, hanem hogy később érettebben, mindazt felhasználva, amit tőlük tanult, valami személyes versnyelvet alakítson ki. Én már csaknem négy évtizede publikálok, ez hosszú idő. Divatok jöttek, divatok mentek. Amikor elkezdtem a pályát, jóformán senki sem írt formában, ha igen, ez csak ironikus keret volt. Kifejezetten cikinek számított rímelni. Aztán jött egy újabb nemzedék, például Karafiáth Orsolya vagy Varró Dániel, akkor megint mindenki elkezdett rímelni. Vannak, akik erre mély megvetéssel tekintenek. Oravecz Imre például szinte eleve nem tekinti versnek azt, ami kötött formában van. Én meg azt gondolom erről, hogy a kérdés egyáltalán nem itt van, a techné nem jelent semmit, ettől ugyanúgy lehet egy vers jó vagy csapnivaló. A titok egészen máshol van. Könnyebb arról beszélni, hogy mi az, ami az Újhold-hagyományhoz kötődik s mi az, ami a magyar neoavantgárdhoz kapcsolódik, mint olyan besorolhatatlan rázókeveréket létrehozni, ami gyógyít és robban egyszerre. A forma hiányát vagy meglétét vizsgálgatni teljes tévút, a titok nem itt van.”
(Fotók: Szalmás Krisztina)
