Tóth Krisztina: MAMI BOLTJA

Jövök a piac felől, kezemben kosár. Megtorpanok egy pillanatra. Azon töprengek, mindent megvettem-e. Éppen egy ruhaárus előtt álltam meg. Zsúfolt állványokon sálak, vászonszatyrok, sapkák, az egyik tárolóban mindenféle sportcipő., a másikban papucsok. A bolt előtt álldogáló asszony megszólít, hogy vegyek sapkát, olcsóéért adja. Vannak húsvéti terítői is, ajánlgatja.

        Rámosolygok, megrázom a fejem. Közben egy fiatal pár lassít a kilógatott dzsekik előtt. A fiú megtapogatja a kabátokat, és azt magyarázza a lánynak, hogy kevesebbért megveszi a neten, és még ki is szállítják. Kínai az is, teszi hozzá, mint ezek. A lány bólint, befordulnak a zöldségesek felé.

         Az asszony rám pillant, aztán beszélni kezd. A fiataloknak igazuk van, sóhajtja, mindent meg lehet már venni a neten. Tőle is inkább csak az öregek vásárolnak. Főleg papucsot, ha mennek kórházba, vagy már nem fér bele a bütykük a cipőbe. Olyanok járnak ide, akik nem interneteznek. Akik csak a piacig tudnak eljönni, a plázáig már nem buszoznak el. Ősszel kicsit fogytak az ernyők is, meg hát viszik a vászon szatyrokat, azokat már szinte ingyér adja. Nem is azért áll itt, mintha olyan nagyon megérné, dehogyis éri meg. Negyvenkét éve árul, most már nem fogja abbahagyni. A táblát még az urával csináltatták, azóta meghalt szegény. Elvitte a szíve. Neki meg ráment a lakása a hitelre, most egy béreltben lakik, ott szemben, abban a tízemeletesben. Ha kifizeti a lakást meg a bérleti díjat, havi százhatvan marad, hát micsoda az, szinte semmi. Itt árultak a férjével, ismer mindenkit. Megkapja a legjobb árut, innen viszi a zöldséget, a savanyút, és hát különben is, hova menne. A menye péntekenként mindig erre viszi haza a gyereket az óvodából, és megállnak itt a kis műanyag motorral. Olyankor a gyerek kap valamit, hát hogyisne kapna a mami boltjából! Nem, a bérleti jogot ő el nem adja, inkább éhen döglik. Azt akarja, hogy emlékezzen majd az unokája, hogy itt volt a mami boltja a sarkon, a piacnál. Különben is, ingatja a fejét, mihez kezdene magával. Volt már, hogy érdeklődött ott szemben, abban a kifőzdében, hogy nem kell-e nekik kisegítő, de azok se egy hatvanhét éves asszonyt akarnak, hát nem ment el az eszük. Fiatal kell oda, aki bírja, mert nagy a forgalom. Azt mondja, ezt a kis üzletet már megszokta. Szezononként elhozza a leválogatott ruhákat a nagykerből, mindenből többféle színt, mutatja közben a forgóállványon a sálakat, mert fontos, hogy legyen mindenből. Arra áll meg a vevő, ha szépen ki van pakolva minden. Vagy arra se, neveti el magát, felül több foga is hiányzik. Nem volt ám ez mindig így, hümmög, a nyolcvanas években még kilenc gépen kötöttek, abból lett a nyaraló, két autó, nem volt gondjuk. Akkor lett ez a kis bódé is, eleinte csak neki, mert az ura akkor még a kötöttárut terítette. De ma már nem vásárolnak a népek, legföljebb egy-egy sálat, karácsony előtt, folytatja. Minden vevőt meg kell becsülni, bólogat, mert lehet, hogy visszajön. A múltkoriban is, elbeszélgetett egy fiatalasszonnyal, hát jött másnap az is egy piros kesztyűért a kislányának. Hatszázért adja ezeket a kesztyűket, mutatja, vehetett volna mindjárt kettőt is, a gyerek úgyis elhagyja, fogyóeszköz. Itt a tavasz, ne maradjanak a nyakán. Néz rám komolyan, aztán elismétli, hogy negyvenkét éve áll itt, télen, nyáron, esőben, kánikulában, hát hova is menne.

        Hallgatunk, bólogatok. Indulnék, nehéz a kosaram. Még egyszer a szemembe néz, aztán el a távolba, a toronyházak irányába. Szemerkélni kezd az eső. Behúzódik a boltba. Ahogy távolodom, utánam szól az ajtóból:

        Vegyen azért egy sapkát, vagy legalább próbálja fel!