Tóth Krisztina: A FÜL
Tóth Krisztina: A FÜL
Akkor hívják, ha semmi sem segít.
Ha a padlóból furcsa szag szivárog,
ha a csempéken könnyezik a víz,
és kicsapódnak a matracon az álmok.
Ha nem jönnek már ki a mesterek,
csak vállat vonnak, ismerik a címet,
ahol a friss festés is lepereg,
kerek foltokban hámlanak a színek.
Oda hívják, hol egyszerre romlik el
az összes gép, egyetlen éj alatt,
és reggel már az autót is tolni kell,
a gyerekzár kattanva beragad.
A porszívó sípol és túlmelegszik,
hiába ürítették ki a zsákot,
az új szifon is habos lét ereszt ki,
a szerelő ilyet még sose látott.
Nem kérdez semmit, csak figyel.
Megáll a lépcsőn, lemegy a garázsba,
neszez a múlt, nem múlik semmi el,
fekete zsákokban ott van, lezárva.
Valaki hetven éve kiabálta,
hogy addig éltem, míg meg nem szültelek,
kering a hang a rézcsövekbe zárva,
és a kazánban sír egy kisgyerek.
Nem faggatózik, úgyse válaszolnak,
csak összeírja, hány hang zúg a házban.
Ne főzzenek és fürödjenek holnap:
a falakban hadar a kóboráram.
Négy nemzedék. Szemét lehunyva számol,
ki volt az első, mikor kezdődhetett.
Cipő maradhat, nézzen körbe bárhol!
Igen, mindenki mindenkit szeret.
Nekünk, kérem, nincsenek titkaink.
Talán álom: mi nem hisszük, hogy emlék.
És ha az is, hogy jönne vissza mind?
Ne küldjön el, ugyan hová mehetnénk.
VERS – LXVIII. évfolyam, 11. szám, 2024. március 14.
