Tóth Krisztina: Így esett

Tóth Krisztina: Így esett

Tóth Krisztina: Így esett

 

Úgy esett, mintha dézsából öntenék. A lakást ellepték a hangyák. Sötét csíkban vonultak az asztal alatt, meneteltek az ágytakarón, nyüzsögtek a fürdőszobában a mosdószekrény alatt.

Délelőtt orvoshoz kellett mennem. Jóval korábban odaértem a kórházhoz, ezért úgy döntöttem, beszaladok a Rossmann-ba és veszek hangyairtót. Az esőben meghajolva, futva tettem meg az utat a villamosmegállótól a boltig.

A vizes esernyőt a bejárat melletti vödörbe ejtettem. Alig lézengtek odabent, hamar meglett a hangyacsapda is, fizettem sietve. Hát, ahogy lépnék ki a villanyfényes üzletből az esőtől elsötétült utcára, látom, hogy az ernyőmet valaki a vásárlás alatt ellopta.

Az orvosig még fel kellett gyalogolnom a hosszú budai utcán, délben pedig egy interjúra vártak, ahol fényképeket is akartak készíteni rólam. Nem ázhattam bőrig! Visszamentem, levettem az állványról egy olcsóbb, csíkos esernyőt, és kifizettem. A régi sokkal jobb volt, szélesebb, de legalább nem ázom- gondoltam.

A kórházi folyosón feketéllett a tömeg. Ültek, álltak, toporogtak mindenütt, vizes kardigánok párologtak az egy szem öntött fogason. Az ernyőjét minden érkező egy hosszú, megsárgult radiátorra fektette összecsukva, így tettem hát én is. Biztosan a betegszállítók miatt nem rakja senki a földre, tűnődtem, hogy végigtolhassák a kocsikat a zsúfolt folyosón.

Időpontra jöttem. Gyanakvó, ellenséges pillantások kereszttüzében fúrtam át magam a Röntgen-vetkőzőig. Volt, aki hangosan megjegyezte, hogy ő már másfél órája vár, más meg megvetően odapökte, hogy biztos időpontos, mintha rám sütött volna valami billogot, ami azonnal ki is rekesztett a várakozók ugrásra kész, ellenséges táborából.

A vizsgálat csak néhány percig tartott, a leletet nem kellett átvennem, mert, mint mondták, egyenesen az orvosnak küldik majd. Tizenegy óra körül járhatott, még időben voltam. A folyosóra lépve megpillantottam a csuromvizes újonnan érkezőket. Szóval, állapítottam meg, még mindig ugyanúgy zuhog odakint. Kibányásztam a vállkendőmet a halomból, aztán a fogastól a radiátorhoz léptem, hogy összeszedjem az ernyőmet is.

Csakhogy az ernyő nem volt ott.

Ellopták.

Néhány másodpercig derékból előredőlve, kinyújtott nyakkal bámultam a radiátort, abban a testhelyzetben, amit egy barátnőm, igen találóan, fosó tyúk pozitúrának nevez.

Semmi kétség: az én fél órával ezelőtt vásárolt, jó kis ernyőmet elvitték.

Több gondolat cikázott át akkor a fejemen. A legelsőt kipontozom:……………. A második az volt, hogy mekkora szerencse, hogy nem vagyok paranoiás. Az én szakmámban, ennyi írók között eltöltött évvel a hátam mögött ez egyáltalán nem volna csoda. Sőt! Ha paranoiás volnék, mint ahogy nem vagyok az, tűnődtem, akkor most azt képzelhetném, hogy valaki itt szórakozik velem. Hogy nem csak az ernyőimet lopkodja, hanem egyenesen az ép elmémet vette célba, tudván, hogy ez a legfőbb munkaeszközöm. Sunyin lopakodik utánam, hogy aztán a villamoson mintegy véletlenül mellém sodródva gázlángozni kezdjen majd.  Hogy azt állítsa például, hogy látott már engem aznap reggel a megállóban, és akkor még sárga esőkabátot viseltem, hiszen közismert az a tulajdonságom, hogy sose használok ernyőt. És nézne rám felvont szemöldökkel az az illető, aki létezne, amennyiben én paranoiás volnék.

Azután arra gondoltam, hogy a világ romlott, és bizony megérett a pusztulásra. Prófétai dühömben jogosnak éreztem a kinti özönvizet. Soha többé nem lehet bízni az emberekben, öntött el a keserű felismerés. A testemhez szorított ernyővel kellett volna belépnem a Röntgenbe, és félmeztelenül is csak kérésre megválni tőle, fekvő helyzetben is azt fixírozva, miközben rám igazítják  az ólomköpenyt.

Mindeközben még mindig a radiátor mellett álltam, lassan egyenesedve fel az említett fosó tyúk pozícióból. Az utolsó gondolatom az volt, hogy délben nekem ott kell lennem azon a bizonyos interjún, vidáman, belőtt frizurával, nem pedig ázottan. De nem ám.

Mi legyen akkor?

Úgy látszik, tényleg lassan tanulok. Ötven éves elmúltam, és most kezdem csak felfogni a játék alapszabályait: ha odakint zuhog, és a te ernyődet felkapta valaki, akkor kapj fel te is egyet. Gyerek koromban loptam el utoljára valamit, azóta soha. Ott, a kórházfolyosón azonban nagy nehezen, de megértettem, hogy nem bújhatok ki a közös mulatságból: most rajtam a sor.

Fogtam egy ócska, de még használhatónak látszó reklámernyőt, és kivonultam vele az épületből, ki a zuhogó esőbe. Hát, így esett.

 

(A novella a Nők Lapja 2019. június 26-i számában jelent meg.)