Tóth Krisztina csak akkor és olyasmit ír meg, ami feltétlenül szükséges, azt is nagyon takarékosan, viszont mélyen és sokrétűen. Szereti a játékosságot, a vers szelleméből fakadó, szinte észrevétlen humort. Ritka erénye az ez egy mindössze huszonegy éves lánynak. Ne feledjük azonban, hogy versei zömét még egy tizenéves hajadon írta! Csak az ifjúság megrendítő szomorúsága és csilingelő jókedve lehet ilyen maradandó, mint amit Tóth Krisztina olvastán érzünk. Hát ha ég hallunk tőle verset személyes előadásban! Ritka átszellemülésnek vagyunk ilyenkor részesei. Csak a BESZÉD van ilyekor, a költészet emelkedett beszéde. És elhallgatásai, szünetei mondják a legtöbbet: a megnevezhetetlent varázsolja közénk. (Utószó)
