Egy anya története, aki mindig önmagával volt elfoglalva, a gyereke pedig végignézi, ahogy a hiúság és a magány lassan felemészti, miközben próbálja összerakni, ki is ő valójában.
„Karácsony harmadnapján, ha felmentünk anyámhoz a túldíszített lakásba, általában őt is ott találtuk. Nem folyt bele a beszélgetésbe, inkább csak anyám körül tüsténkedett. Leszedte helyette az asztalt, párnát rakott a háta mögé. Ildi megkérdezte, apánk is így viselkedett-e. Az az igazság, hogy képtelen voltam felidézni, milyen is lehetett apám otthon, hasonló helyzetekben, mert a gyerekkorom nagy részében távol volt. Távol volt akkor is, amikor nagyritkán ott ült velünk a kinyitható étkezőasztalnál. Amire emlékszem belőle, azt mind fényképen láttam, és a fényképekből csináltam meg a saját emlékképeimet. A felújított Thonet zsúrkocsinkon mindig drága italok álltak, meg is kóstoltuk őket rendszeresen az öcsémmel. Anyánk nem csak megkóstolta őket, hanem rendesen ivott már akkor is. Gyakran a nappaliban, a kanapén aludt el nyitott szájjal, kifacsarodott pózban.”
