BÁLNADAL

A mégegyszer-út

Tandori Dezsőnek

Ez a fekete égbolt rád vár.
Vonuló füst vagy, seregélyfelhő.
Üres egészen ez a táj már:
mit akarhattál. Mit akarsz még?

Nyugi, nem múlt el, csak az élet.
Csak ez a földút, ez fogyott el.
Kerítéslécek, kerítéslécek,
türelem közt a gaz kihajtott.

Hulló dió a szemhatáron,
sötét burokban gördülő nap.
Átkiabál a gyulladt torkú
álom a tarlón. Ugye, hallod?

Ahol

Nem ott, ahol kanyarodik a műút,
ahol néha kisodródnak az autók,
főleg télen, de soha sincs halott,
nem ott, ahol már zöldebbek az utcák,
nyírott sövény van, kutya is a kertben,
és a családfő éjjel jár haza,

és nem is ott, az iskola előtt, hol
reggelenként egy férfi álldogál,
és nem is bent, a betonudvaron,
nem az elhagyott, kiszáradt mezőkön,
ahol az eldobott csikk földet ér és
felparázslik, nem ott indul el,

az erdőszélen, a rohadt humuszban,
ahol valakit élve eltemették:
ott kezdődik a vers.

Korlát

Mentünk a hídon át. Azt mondtad, régen így van.
Mondtam, hogy velem is. Mentünk tovább a hídon.
Előrenéztünk, mint akik nagyon sietnek.
Elment egy villamos, feldübörgött a járda.
Szürke volt a folyó, uszályok ringatóztak.

Bizonyos dolgokat nem lehet befejezni.
Jött egy sirály, leszállt, elhúzott egy biciklis.
Eltelt egy évtized, néptelen volt a rakpart.
Az égbolt változó, gomolygó hátterében,
mint álomszkenneren, átúszott két alak.

Jött még egy villamos, feldübörgött a szívem,
örvénylett lent a víz a rezgő híd alatt.