Tóth Krisztina
KÉT KAVICS
Eszterék már öt éve elváltak, de a rendes őszi temetőlátogatáshoz a volt férje még mindig ragaszkodott. Együtt vonultak ki a volt anyósa sírjához, aki ekkor már duplán is volt-nak számított: egyrészt nem élt, másrészt már jó ideje nem is volt az anyósa. A temetőbe viszont együtt mentek a volt férjével és a közös gyerekkel, így, hármasban. Nem Halottak napján, ahogy a családok többsége szokott, hanem október végén, a nagymama születésnapján. Eszter ilyenkor rendbe rakta a sírt, a volt férje pedig ledörzsölte mohamentesítő folyadékkal a kőlapot, aztán mécsest gyújtott. A lányuk közben látványosan unatkozott. Kevés emléke volt a nagyanyjáról, akihez csak ünnepi alkalmakkor mentek látogatóba, amikor még élt. Akkoriban évente ötször. Ezek az alkalmak rövidek voltak és feszélyezettek, mert a mama nem szerette a menyét. Úgy gondolta, hogy az ő katolikus családjukban Eszternek nincs semmi keresnivalója. Ezt te úgyse értheted- mondogatta neki gyakran, a legkülönfélébb helyzetekben. Hiába magyarázta el Eszter, hogy ők is díszítettek otthon karácsonyfát, a mama idegenkedése két évtized házasság alatt sem oldódott.
Hideg szél fújt végig az üres temetői sétányon. Sári leült egy közeli sírra, és fázósan beburkolózott a kabátjába. Az apja rámordult, hogy azonnal álljon fel, az ott valakinek a nyughelye. Sári visszaszólt, hogy szerinte Dr. Szabó László és Dr. Szabó Lászlóné biztosan nem tiltakoznának, és különben is, csak a kő legszélére ült, de az apja csak annyit mondott szigorúan, hogy hozzon inkább vizet a kannában.
Honnan? – nézett fel rá Sári kelletlenül. Felállt, csiga lassan elindult a temetői csaphoz.
Ő is érezte, mennyire mesterkéltek ezek az alkalmak, és mennyire feszélyezi az anyját, hogy minden évben együtt kell idejönniük, mintha még mindig egy család volnának.
Amíg vízért ment, az apja dohogott, hogy Eszter miért nem neveli meg ezt a gyereket. Ennyi idősen, mondta, viselkedhetne már. Elvégre gimnazista!
Ahogy Sári visszafelé sétált a kannával, olvasgatta a sírköveken a feliratokat. Végh Család. Komor Sándor és Aranka, Szeretett szüleink. Mire visszaért, az apja és az anyja rendbe tették a sírt, elrendezték a krizantémokat és éppen egy örökmécsest igyekeztek meggyújtani. Szél volt, a gyufa lángja folyton kilobbant. Sári nézte, ahogy a szülei szerencsétlenkednek, és majdnem elővette az öngyújtóját, de még időben észbe kapott. Meg szerette volna nézni a mobilját, mert hallotta, hogy üzenete jött, de az apja utálta, ha a temetőben mobilozik. „Legalább addig tedd el, amíg a nagyinál vagyunk”, szólt rá ilyenkor. Sári feltöltötte a vázát.
Aznap különösen hideg volt, hiába sütött az alacsony, október végi nap. Amikor végre elköszöntek az apjától, és beültek ketten az autóba, hogy hazamenjenek, Sári érzékelte, hogy az anyja is teljesen átfagyott. Nem indult el rögtön, dörzsölgette kihűlt kezeit a kormány fölött.
Anyu, szerinted nem kéne végre megmondani a nagymamának, hogy már elváltatok? -kérdezte. Látta visszapillantóban, ahogy az anyja arca széles mosolyra húzódik.
Dehogynem. Tudod mit? Most visszamegyünk, és megmondjuk neki!
Örvénylett a szél, forgatta a száraz faleveleket. Mire visszaértek, a sírnál megint kialudt a mécses. Sári meggyújtotta az öngyújtóval.
Nyugi, nem dohányzom ám, magyarázta a sírkőnek, csak néha gyújtok rá, társaságban. Ja, és anyáék elváltak. De ne izgulj, apának évek óta van már egy másik csaja, Adélnak hívják.
És boldog vele! – tette hozzá még az anyja. Aztán összenéztek, és egy-egy kavicsot tettek a sírra az emlékezés jeleként.
A novella a Nők Lapja legújabb, október 28-i számában jelent meg.
