Láttam a halálom.
Ment az alkonyatban.
Semmi különös nem volt
rajta: se karkötő, se tetkó.
Messziről láttam,
ahogy megy a lejtőn.
Lassan haladt, és
rögtön tudtam, hogy ő az.
A tó felé ment.
Csak mi ketten voltunk.
Bármilyen lustán
léptem is mögötte,
éreztem, hogy hiába,
mindenképpen beérem,
és ő nem fogja hagyni,
hogy csak úgy kikerüljem.
Láttam, ahogy megy,
komótosan, papucsban.
Már látszott az a tarkó.
A szemembe fog nézni.
Élet és Irodalom; VERS – LXIX. évfolyam, 44. szám, 2025. október 31.






