Hűvös a tavasz New York utcáin. A parkban a sötétlő, borzas tócsákban áznak a széltől lesodort szirmok. Felolvasást tartottam, hazafelé poroszkálunk a szürkületben a szálláshelyre. Fáradtak vagyunk az egész napi gyaloglástól, úgyhogy betérünk egy hívogató, olasz étterembe.
Várnunk sem kell, a belső sarokasztalhoz irányítanak bennünket. Nézem a barátságos téglaburkolatot, a mediterrán hangulatú dekorációt. Hamar eldöntjük, mit kérünk, aztán rágcsáljuk az olajbogyót. Mindenütt párok ülnek, a terem túlsó felében meg egy ázsiai család két gyerekkel. A szomszédos asztalnál viszont egymagában vacsorázik egy néni. A főétellel már végzett, most a desszertlapot tanulmányozza.
A szokásos játékunkat játsszuk a férjemmel: megpróbáljuk kitalálni a vendégekről, hogy kicsodák. Helyiek-e vagy turisták, milyen korúak, mi lehet a foglalkozásuk. Tekintetem folyton a mellettünk ülő asszonyra téved. Nem bámulom, nehogy zavarba jöjjön, de újra és újra odapillantok. Úgy nyolcvan éves lehet. Szürke vászonruhát és kötött kardigánt visel. Az egyetlen feltűnő darab rajta a fémszálakkal hímzett, kínai vászoncipő. Ősz, sprőd haja a válláig ér, a szemüveg láncon lóg a nyakában. A férjem szerint nyugdíjas egyetemi oktató, talán nyelvekkel foglalkozott. Én inkább arra tippelek, hogy díszlet és jelmeztervezést tanított, ezért is viseli ilyen bátran a hímzett, feltűnő cipőt. A férjem szerint a cipőt Kínában vették a párjával, egy hosszabb utazás alatt. Abban legalább egyetértünk, hogy a nő valószínűleg özvegy.
Amikor a kedves, olasz pincér kihozza a rendelést, diszkréten megkérdezzük, hogy törzsvendég-e a hölgy. Igen, feleli, minden pénteken itt vacsorázik, mint régen, amikor még élt a férje. Diadalmasan összenézünk: szóval tényleg özvegy! Az arcában van valami otthonosan ismerős. Mintha valamikor, egy másik életemben már láttam volna valahol.
Miközben tekergetem a villámra a spagettit, rádöbbenek, kire is emlékeztet. Radó nénire, aki harminc éve a szomszédomban lakott. Mindig üvöltette a tévét, mert rosszul hallott. Nyáron kedvesen locsolta a virágaikat, ha elutaztunk. A vacsorázó néni pont úgy néz ki, mint egykori szomszédasszonyom, aki már évtizedek óta halott. Mintha ő ülne ott!
Sűrű szemöldökét összevonva éppen a sajttortáját tanulmányozza. Belekóstol, aztán elmélyülten, lassan eszi.
Radó néni ebéd után mindig lement az udvarra, hogy vizet tegyen a szenespince ablakába a kóbor macskáknak. Szertartásosan lesöprögette a gangot, szidta a galambokat, aztán bevonult megnézni a kedvenc tévéműsorát.
A mellettünk ülő asszony kér még egy narancslét. Felhajtja, és fizetés után üldögél egy picit az üres tányér mellett. Valószínűleg a férjével is sajttortát ettek, és az étterembe járás valamiféle emlékőrző szertartás. Feláll, betolja a széket, a pincér pedig elindul, hogy odavigye neki a kabátot. Most egész közelről láthatom a hímzett, gondola formájú cipőt. A néni a széktámlába kapaszkodik, aztán megtántorodik. Hosszában vágódik végig a földön, hatalmas csörömpöléssel rántva le a saját terítékét, és a mi asztalukról is a zöld ásványvizes üveget. A palack összetörik, a hanyatt fekvő néni szétterülő haja beleér a tócsába. A pincér ijedtében elejti a kabátot, leguggol, egy másik közben lapátot hoz, és az asztalunk alatt ügyködik.
Felállok én is, lehajolok a sápadt archoz. A megdöbbenéstől nem angolul, hanem az anyanyelvemen szólok a fekvő öregasszonyhoz.
– Minden rendben?
– Igen, köszönöm – válaszolja lehunyt szemmel, magyarul.
Aztán óvatosan feláll, körbenéz. A megszeppent pincér felsegíti rá a kabátot. A néni elindul kifelé. Az ajtóban visszafordul, és röviden int nekünk.
A novella a Nők Lapja május 27-i számában jelent meg.
