Tóth Krisztina
SIKLÓ
A sekély vízben kapta el egy gyerek.
Árnyékba rakták a vödröt, hogy ne érje
a nap, és tettek rá egy frizbi-fedelet,
később hínárt is szórtak a vizébe.
A bátrabb fürdőzők kézbe vették,
de a két fiú nem mindig engedte,
mondták, ők fogták és csak az övék,
kifektették a homokos fövenyre.
Ötkor indulni kellett, hosszú út várt
még a családra. A matracból kinyomták
a levegőt, a napernyőt összecsukták,
a fürdőlepedőket kiporolták.
A kocsi mesze állt, a parkolóban.
A szülők nem akartak vitát nyitni,
hogyha nem mászik ki belőle, jól van:
jöhet a vödör, de legyen rajta a frizbi.
A fiúk nagyon gyorsan elaludtak.
Ment a spotify, utazott a földön
a hátizsákok között a vödör,
megtámasztva, hogy nehogy kidőljön.
Amikor a benzinkútnál megálltak,
az ajtó csapódása nem keltette
fel a srácokat, és a szandálos lábak
közül az apa a vödröt kiemelte.
Kilöttyintette a siklót a fűre,
a hínárt kipiszkálta és ledobta,
kezét a térdnadrágjába törölte,
a vízcseppeket még kirázta a porba.
A sikló feküdt, mint egy fadarabka,
aztán elindult kúszva, tekeregve,
a sárga füvek erdejében arra,
amerre agya a vizet sejtette.
Átkelt egy naptól meleg betonjárdán,
szemetes útszegélyen, gazos árkon,
pikkelyes bőre kiszáradt a hátán,
de pulzált benne az apadó álom,
hogy a víz ott van, csak oda kell érni,
kúszott tovább az olajfoltos porban,
addig nem szabad a napon elégni,
amíg még sejti, hogy valahol ott van,
közben a levegő lassan hűlni kezdett,
a feltámadó szél azt súgta, itt jó.
Egy légkondiból gyűlő tócsa mellett
hazaérkeztem,
én, a sikló.
A vers a Jelenkor folyóirat 2026. októberi lapszámában jelent meg.
