Tóth Krisztina: SEMMI
Tóth Krisztina
SEMMI
Négy éve dzsúdózok. Amíg általánosba jártam, egyszerűbb volt, mert három percre volt a sulitól a tornacsarnok. Tavaly felvettek gimibe, akkor abba akartam hagyni. Nem azért, mert buszra kellett szállni és elzötykölődni a folyóparti, régi épületig. A szüleim azt hitték, emiatt: hogy kamaszodom és lusta vagyok. Tényleg többet kellett tanulni, de a legfőbb ok az volt, hogy már nem érdekelt az egész. Tulajdonképpen csak Orsi néni miatt maradtam.
Másfél éve ő volt az edzőnk. Az előzőt, Joci bácsit is bírtuk, de Orsi néni valahogy mindenkinek az anyukája is lett. Janit elvitte bőrgyógyászhoz, nekem meg többször is segített megírni a matekot. Meglepődtem, hogy ehhez is ért.
Orsi néni mindig tele volt kék-zöld foltokkal. Egyszer Attila úgy megrúgta, persze véletlenül, hogy bekékült a szeme. Mindannyiunkon voltak sérülések, de Orsi nénin valahogy mégis másképp néztek ki, főleg, amikor edzés után szépen felöltözve ment ki a Suzukihoz. Akkor jött kocsival edzésre, ha reggel ő vitte be a lányait, különben motorral járt. Ez is tetszett nekünk, menőnek találtuk. Egyikünk se tudta volna elképzelni a saját anyukáját egy motoron.
Orsi néni könyveket is adott kölcsön nekünk. Az ő gyerekei főleg fantasy-t olvastak, de nekem hozott angolul Harry Potter köteteket, és tőle kaptam a Momót is, azt örökbe. Színházba meg moziba is vitt minket, ilyenkor hozta a saját két lányát is. A Semmi című darabra ők nem jöttek, mert Orsi néni szerint az a kamaszoknak való. A pénteki edzés után kiosztott nekünk nyomtatott lapokat az írónőről, Jane Telléről, és arról kérdezgetett minket, hogy szerintünk mi az élet értelme, meg arról is beszélt, hogy mi mindenen tud átlendíteni bennünket a sport. Sajnos a nyomtatott lapot elvesztettem, de az élet értelmén azért gondolkoztam, hogy tudjak valamit mondani, ha megint rákérdez.
A színház a főtéren van, szemben az Aranykanál cukrászdával, ahová a szüleim el szoktak minket hozni szülinapozni az öcsémmel. Orsi néni most autóval érkezett, mert szakadt az eső.
Lesminkelte az arcán a két lila foltot. Az egyik a járomcsontján volt, a másik a szemöldöke sarkánál. Az jobb oldali egész befeketedett, de így lepúderezve nem tűnt annyira fel. Ritkán láttuk őt ilyen csinosan felöltözve, Gabi meg is jegyezte, hogy milyen szépnek tetszik lenni az Orsi néninek.
A ruhatárnál sorba kellett állni. Mindenki a vizes ernyőket rázta, párás volt a levegő a sok átázott dzsekitől. Én is izzadtam, de anyám ragaszkodott a hosszú ujjú inghez meg a nadrághoz, amit csak iskolai ünnepélyekre szoktam felvenni, és ami már az évzárón is szűk volt.
Odaértünk a pulthoz. Orsi néni sorban beadogatta a kabátokat. Közben a szőke ruhatáros nőt nézte, akinek az arca jobb oldalán meg az állán ugyanúgy két folt sötétlett. Le voltak sminkelve azok is, de tisztán lehetett látni, hogy ütésnyomok. A ruhatárosnő Orsi néni szemébe nézett, ő meg vissza. A többiek, akik egyébként mindig, mindenen röhögnek, elnémultak egy pillanatra.
Mindenki tudta, hogy a ruhatáros néni valószínűleg nem edzésen szerezte a foltjait, és fogalma sincs róla, hogy Orsi néni meg igen. Úgy nézett át a pult fölött, néma megértést és szolidaritást várva, mintha ők ketten egy titkos szövetség tagjai volnának. Orsi néni rámosolygott. Mondhatta volna, hogy ő edző, és hát előfordulnak balesetek, de nem mondta. A nő úgyse hitte volna el. Anyukámnak is volt egy kolléganője, aki mindig azt mesélte, hogy megbotlott a lépcsőn.
Orsi néni eltette a bilétáinkat, aztán azt mondta a ruhatáros néninek, hogy köszönjük.
Támaszkodtunk a fülledt folyosón. Vártuk, hogy beengedjenek. Orsi néni, aki máskor mindig erős hangon terelget meg minket, csak állt a falnál a szép lakkcipőjében. Jani kérdezte, hogy van-e valami baj, de azt felelte, semmi. Ott volt mögötte a sárga plakát, rá is volt írva: Semmi. Aztán bementünk, és mindenki figyelt, ahogy megígértük.
A novella a Nők Lapja legújabb, 2025. július 16-i számának Irodalom rovatában jelent meg.
