AHONNAN LÁTNI AZ EGET

Néhány perc (részlet)

(…) Egy sárga mellényes férfi a fóliázott ültetési terveket nézegeti, és egyenként odavonszolja a zsákokat a műkővel elkerített kis szigetekhez. Körbepillant, hogy hol késlekednek a többiek, mert már neki kellene állni a munkának.

Két idősebb, fogatlan munkás téblábol a háttérben. Eszükbe juthatott valami, mert ahelyett, hogy közelednének, elindulnak a játszótér túlsó vége felé. Odalépnek a fémlétrához, felkapaszkodnak a legmagasabb csúszdára, aztán némán, megilletődötten lecsúsznak. A következő körnél már röhögnek, kiabálva szánkóznak lefelé. A csúszda nedves, a ruhájuk tiszta folt lesz, nem foglalkoznak vele. Egy lófarkas nő, aki eddig csak állt, cigarettázott, hirtelen eldobja a csikket, behajítja az energiaitalos flakonját a szemetesbe, és indul utánuk. Szuszogva felmegy, megtorpan a létra tetején, aztán elszánja magát, és lecsúszik ő is. Egymás hegyén-hátán fekszenek odalent, aztán feltápászkodnak, rohannak vissza, és lecsúsznak megint.

A férfi, aki a zsákoknál áll, abbahagyja a mulcs teregetését. Belefúj a sípjába, integet, hogy jönni kéne. Munkaidő van, vagy mi a franc.

A sárga mellényesek ügyet se vetnek rá. Már nem lehet megállítani őket, ide-oda rohangálnak a mászókák között. Felkapaszkodnak a kötélpályára, végigegyensúlyoznak a függőhídon. Az egyik fogatlan férfi azt kiabálja, ő Indiana Jones, a másik meg azt, hogy nem szabad beleesni a vízbe, mert lent cápák meg piranhák vannak a vízben.

A mulcsos ember megvonja a vállát, dolgozik tovább. Egyelőre csak kiüríti a zsákokat, ahová kell, aztán később majd elgereblyézik ezek a hülyék. Elegyengetik, ha végre kitombolták magukat.

Zolika anyja bámulja a nagy halom mulcsot. Jó puhának tűni, és nyilván száraz is. Be kéne sétálni a parkba, belehemperedni, és úgy maradni mozdulatlanul. Csak néhány percet, órát, napot, hónapot.

De most nem lehet. Menni kell a gyerekért. Lefejti ujjait a rácsról, elindul.