Vidéki Péter: Tárcatánc – A Kánkán az üvegpadlón kritikája

„Hány életünk van, édes istenem? És mindegyiket úgy éljük, önfeledten, mintha végtelenszer lehetne újrakezdeni – pedig napról napra repedezik alattunk az idő. De mi nem félünk, csak táncolunk tovább az üvegpadlón.” A kötet címadó novellájának utolsó bekezdése az idő múlásának tapasztalatára való utalással kijelöli azt az olvasási fókuszt, ahonnan láthatóvá válnak a létezés sérülékenységét felvillantó elbeszélések. A könyv borítóján (Barabás Zsófi alkotása) egy táncoló alakot láthatunk alulnézetből, míg a novella elbeszélője saját mellrákját vizualizálta ekképp, „mint valami lassan kinyíló rózsát a szöveteiben”. A Kánkán az üvegpadlón így ekphrasziszként (egy kép történetként való leírása) értelmezhető, és ahogy a festmény különböző értelmezésekben jelenik meg a történetben – amely értelmezések a képet néző szereplő pillanatnyi élethelyzetéről tudósítanak –, úgy válhatnak a kötet darabjai is az olvasó adott élethelyzetének tükrévé.”