Tóth Krisztina: VILLAMOSPÓTLÓ

Tóth Krisztina: VILLAMOSPÓTLÓ

A villamos pálya helyén mély gödrök, a pótló busz az elterelés miatt csak jóval távolabb, a kanyar után tud megállni. Az ideiglenes megálló helyét semmi sem jelzi: az utasok tanácstalanul kerülgetik a sáros kátyúkat és kémlelik a járdaszegélyt. Csak akkor veszik észre, hogy honnan indul a villamospótló járat, amikor a busz már kanyarodik ki az ötven méterrel arrébb kijelölt megállóból. Beáll a helyére a következő, a vezető kinyitja az ajtókat. Az odaérkezők nézik a számozást, és a biztonság kedvéért megkérdezik a sofőrt, hogy merre megy. A sofőr épp szendvicset majszol, most vette elő egy nejlonból. Fáradtan bámul ki az ablakon, rág.
Az első két kérdezőnek még válaszol, hogy igen, ugyanarra megy majd, mint a villamos, aztán csak rág tovább, és mutogat kifele a sárga táblára, amin az ideiglenes megállók vannak feltüntetve.
Egy napbarnított, idős férfi közeledik rövidnadrágban, baseballsapkában. Az esős időhöz képest nagyon nyáriasan van öltözve, szívélyesen mosolyog a buszvezetőre. Megkérdezi, megy-e ez a busz a Kápolna tér felé. A sofőr lenyeli a falatot, de nem felel, csak rámutat a kinti sárga táblára. A férfi továbbra is derűsen mosolyog, jó étvágyat kíván, és újra megkérdezi, megy-e ez a busz a Kápolna tér felé. A vezető erre leereszti az ölébe a szendvicset, kinéz, és megkérdezi, hogy ki van-e írva a busz oldalára, hogy információs szolgálat. A férfi megnézi a busz oldalát. Azt feleli, hogy nincs kiírva, de ő szeretné tudni, merre megy a busz. Most, a harmadik kérdésnél már tisztán hallható, hogy erős akcentussal beszéli a magyart. A sofőr vállat von, foghegyről odaveti, hogy megy, és tüntetően elfordul. Ám a férfi szívélyességét nem lehet letörni. Felkászálódik a buszra, és letelepszik az első ülésre. A vezetőfülke nyitott ajtaján át, mintha csak az előbb megkezdett társalgást folytatná, beszélni kezd a sofőrhöz.
A vezető először ingerülten be akarja rántani az ajtót, de meggondolja magát. Hirtelen az az érzése támad, hogy ez a bácsi hülye. Egyszerűen gyagyás. Levakarhatatlan, üdvözült mosoly ül az arcán. Előre dől, hangosan megkérdezi, mi van a szendvicsében.
A sofőr kezdi elveszteni a türelmét. Két hete mondták ki a válását, egy hete költözött el otthonról a felesége. Mióta nincs meleg kaja, ez a napi két kolbászos szendvics jelenti a neki az ebédet meg a vacsorát. Lenyeli az utolsó falatot, összegyűri a szalvétát, nyomatékosan hátrapillant a tolakodó pasasra, és nem válaszol. Ám baseballsapkás idegent ez csöppet sem zavarja.
‒ Tudja, ‒ folytatja derűsen, az itteni szaláminál nincs jobb. Ötven éve nem voltam itthon. Elmentem a házba, ahol a szüleimmel laktunk, de nem engedtek be. A lépcsőházba igen, de a lakásba nem. Pedig otthon voltak a…hogy is mondják csak… akik ottan laknak, na…. a lakók. Csak nem nyitották ki az ajtót.
‒ Nem olyan világ van ‒ feleli a sofőr. Nem akarja mutatni, hogy érdekli, amit a férfi mond: épp csak kipréseli ezt a kurta mondatot. A férfi folytatja:
‒ Ötven év, az azért ötven év. És még megvan a házunk!
‒ Miért, hol járt eddig?
‒ Én? Argentínában! ‒ válaszol a baseball sapkás. A feleségem sose akart ide visszajönni. De tavaly meghalt szegény, én meg gondoltam, hogy akkor eljövök még egyszer.
A sofőr rápillant az órájára: még két perc van az indulásig. Pont elég egyetlen, gyors kérdésre.
‒ És mondja, mi hiányzott a legjobban? A jó kis szalámi? A kaja?
A rövidnadrágos bácsi komolyan veszi a kérdést. Töprengő arcot vág, mintha számba venné az emlékeit. Aztán lassan, tűnődve válaszol:
‒ Nem, nem a kaja. Nem is tudom. Talán… igen, talán ahogy is hívják, a troli. Ahol régen laktunk, ott mentek ilyen…na …drótok.
‒ Vezetékek ‒ javítja a sofőr.
‒ Na, ilyen vezetékek. A levegőben. És van azoknak, tudja, van egy ilyen hangjuk. Főleg este.
A sofőr elképedve hallgatja. Egy férfi, akinek a trolivezetékek hangja hiányzott leginkább a Föld túlfelén, Argentínában. Az órájára pillant, és becsukja az ajtókat. Lassan, óvatosan kanyarodik ki az ideiglenes megállóból, mert sokan téblábolnak a feltúrt járdaszigeten.
Megy az első megálló felé, rákanyarodik a buszsávra, és azon tűnődik, hogy neki mi hiányozna a leginkább az eddigi életéből. És eszébe jut, ahogy a felsége a körmét vágta egy reklámújságra. Hogy az hiányzik neki, ahogy a felesége a körmét vágja. És hogy ez még ötven év múlva is hiányozni fog neki. Olyan bizonyossággal érzi ezt, hogy szinte összeugrik a szendvics a gyomrában. Belenéz a visszapillantóba, és hátraszól a térdnadrágos, nézelődő kisöregnek:
‒ Nem kell izgulni. Majd szólok, ha a Kápolna térhez érünk.