A néni a zöldséges felől jött, kezében vászon szatyorral. Óvatosan átkelt a zebrán, aztán elindult felfelé a lejtős utcán. Ekkor pillantotta meg az oldalára fordult varjút. Először azt hitte, igazi. Közelebb ment. Látta, hogy nem mozdul. Lehajolt hozzá. Még sose találkozott ilyennel, nem tudta, hogy az erkélyekre szoktak varjakat ültetni. Madárijesztőt, azt igen: olyat már látott. Nekik is volt gyerekkorában a szőlőben. De majdnem igazi madarat!
Óvatosan felemelte, megnézte. A sáros madár visszanézett rá fekete, fröccsöntött szemeivel. Na, te szegény, dünnyögte a néni, te is hogy jártál. Én is elestem a múltkor, hat hétig kellett, hogy feküdjek. Még most is sajog a csípőm.
Elővett egy rongyzsebkendőt, letörölgette, majd berakta a varjút a vászonszatyorba, a fehérrépa és a krumpli tetejére.
Otthon aztán. amikor mindent berámolt a hűtőbe, helyet keresett neki. Először a komód tetejére állította, de nagyon idegenül nézett ki ott a madár a porcelán Déryné mellett. Utána letette a kisasztalra, de ott meg alig látszott a sötét, politúrozott asztallapon. Akkor támadt egy ötlete. Kinyitotta a konyhaablakot és odaültette a madarat a párkányra. Az apró műanyag talpon nehezen állt meg, neki kellett támasztani az üvegnek. Kukucskált befelé, nagyon kedves látvány volt.
Másnap reggel, amikor a néni kiment a konyhába, hogy bevegye a reggeli gyógyszereit, meglepődve látta, hogy a madár eltűnt. Nagyon megijedt. El mégse repülhetett! Bundás cipőbe bújt, felvette a kabátját a hálóingre és lement a társasház kertjébe, hogy megnézze, nem a szél sodorta-e le. Dehogynem! Ott hevert a borostyánindák közt a kerítésnél.
Nahát, hogy te se tudol vigyázni magadra – korholta a varjút.
Felvette, visszavitte a lakásba. Kicsit megtisztogatta, aztán töprengett, mi legyen most.
Mégiscsak biztonságosabbnak látszott a kisasztal, mint az ablakpárkány. Forgolódott a szobában, hátha talál valami ennél alkalmasabb helyet, aztán eszébe jutott valami.
– Na várjál csak – szólt oda a varjúnak.
Kiment a konyhába, nehézkesen letérdelt a konyhaszekrény elé. Hátul, a lábasok mögött tartotta a salátás tálakat. A nagy bambuszedényt évek óta nem használta. Amióta meghalt a lánya, nemigen fogadott vendégeket. Unokái nem voltak, csak a szomszéd lakókkal váltott néha pár mondatot.
Kibányászta hátulról a bambusztálat. Megint cipőbe bújt, lement a kertbe, szedett pár borostyánindát. elrendezte őket a tálban, és beültette középre a varjút. Lehuppant a kanapéra, hogy kifújja magát. Közben újabb ötlete támadt. Felállt, odatotyogott a komódhoz, az alsó fiókból elővett egy megsárgult kartondobozt. A karácsonyfadíszeket tartotta benne. Amikor a lánya gyerek volt, és még a férje is velük élt, mindig volt szép fenyőfa. Ebből az időből maradtak meg a díszek, de évek óta elő se vette őket. A piros gömböket arrébb tolta. Kiválasztott három tojásdad, fényes fehéret, és elrendezte őket a varjú körül.
Közben odakint elsötétült az ég. Alig szűrődött be fény a szobába, mintha már alkonyodott volna, pedig csak délelőtt volt. Lassan havazni kezdett. A néni nem gyújtott villanyt, csak nézte a kisasztalon a fészekben gubbasztó varjút és a kinti, sűrű, csendes havazást.
– Na, így azért csak jobb, igaz-e?
A varjú észrevétlenül bólintott.