Tóth Krisztina: UBORKASZEZON

Tóth Krisztina: UBORKASZEZON

Megnyitották a standot, elözönlötte a nép a partot. Judit beállt a sütöde előtt kígyózó sorba, igyekezvén tartani a másfél méteres távolságot. Vicces volt látni, ahogy fürdőruhában és szájmaszkban totyognak ritkás libasorban az éhes fürdővendégek. Unalmában a tetoválásokat nézegette: sas, virágszál, női név, koponya, harci kutya, harisnyakötő. Az arcokból csak a szemek látszottak, így a kitakart, vörösre pirult testek ellenére ez az abszurd érzése támad, mintha tetkós álarcosbálban lenne.

Egy férfi tört magának utat, kezében óriási adag sültet cipelve. A szemüvege bepárásodott a maszk fölött, így az arcából szinte semmit sem lehetett látni. Judit azon töprengett, hogy a maszkviseléssel tulajdonképpen sokkal többen jártak jól, mint ahányan nem. Jól jártak a csapott állúak, az ajakhasadékosok, a pocokarcúak, a kapafogúak, a fogatlanok, az egérszájúak, és tulajdonképpen mindenki, akinek valamelyest vonzó tekintet tudott villantani. Rosszul jártak viszont a kancsalok, a szemüvegesek, a szarkalábasok, a fittyedt szemhájúak és a malacszeműek. Éppen ide jutott a gondolatmenetben, amikor váratlanul az ablakhoz ért, és villámgyorsan be kellett diktálnia, hogy mit szeretne. Se hekk nem volt már, se kovászos uborka.

–Nincs kovászos uborka?! –kérdezte olyan csalódottsággal a hangjában, mintha most jelentették volna be, hogy soron következők már csak száraz kenyérhéjat kaphatnak.

– Sajnálom. Most fogyott el.

A párbeszéd itt elakadt, mert Judit hirtelen nem tudta, mit is kérhetne helyette. Csemegeuborka szóba se jöhetett.

Ebben a pillanatban megfordult egy férfi a tálcával, és azt a valószínűtlen kijelentést tette, hogy semmi baj, ő átadja a kovászos uborkáját, neki jó a csemege is. Mielőtt Judit bármit felelhetett volna, visszalépett a kiadóablakhoz, és az érintetlen tálka kovászos uborkát lovagiasan a pultra rakta, aztán eltűnt az asztalok között.

– Rendes csávó- nyugtázta a pultos.

Judit letelepedett az ebéddel, és próbálta felidézni a koviubis idegen arcát. Kék szeme volt, az biztos, és már nem volt egészen fiatal, de öreg sem. Többre nem emlékezett.

Amikor visszatette a tálcáját az állványra, megpillantotta az oszlopnál. Semmi kétség, ő volt az. Hálásan rámosolygott, és visszahúzta a maszkot, jelezve, hogy párbeszédet már nem szeretne kezdeményezni. A pasast nem zavarta a maszk, sőt, maga is gyorsan felhúzta a sajátját.

– Meghívhatlak egy fagyira? – kérdezte, már a maszk mögül.

Juditot még mélyebb zavar fogta el, mint az előbb, amikor a pultnál dönteni kellett. Most mit mondjon? Hogy nem szereti a fagyit? Mosolygott félszegen, aztán kibökött egy halk igent.

A fagyihoz muszáj volt megint levetkőztetni az arcukat. Most, hogy jobban megnézhette az uborkást, meg kellett állapítania, hogy egész helyes. Rövidre nyírt, őszes kis szakállt viselt, és kedves volt a mosolya. Kérdezgette Juditot, mint csinál itt. Ő elmesélte, hogy egy gyerekcsoportot vezetett, de már vége a tábornak, holnap utazik haza. A férfi meg elmondta, hogy ide költözött a járvány alatt az anyja házába, aztán valahogy itt ragadt. Éppen válik, nem volna értelme hazamennie. Az anyukája meghalt, ő meg elvan itt, legalább nyugodtan dolgozhat.

Nagyon sajnálom- dünnyögte Judit. Mikor halt meg?

– Három hete.

A társalgásban itt kínos szünet állt be, aztán a férfi megkérdezte, ne mutass-e meg a házukat. Juditnak erről rögtön harmadosztályú krimik jutottak eszébe pincékben oszló női holttestekről, úgyhogy udvariasan kitért a meghívás elől. A férfi azt mondta, szívesen körbeviszi a faluban is, megmutatja a fahidat és a régi malom romjait.

A körbevezetés nem tűnt veszélyesnek, elvégre lakott helyeket terveztek bejárni. Judit egész héten be volt zárva a gyerekekkel, csak a kalandparkot meg a strandot látta. Fél órával később találkoztak a kijáratnál. A jegyszedő néni Atikának szólította a távozó férfit, és a lelkére kötötte, hogy nézzen be valami Gyula bácsihoz. Ez az Atikázás később mindenütt folytatódott a faluban. Odaköszöntek a férfinak a kerítések mögül, a letekert kocsiablakból és az elsuhanó biciklikről. Mire a mama házához értek, Juditból már elmúlt a szorongás, és hajlandó volt bemenni.

Odabent mintha megállt volna az idő. Megsárgult lambéria, ősrégi televízió, piros fotelek. Attila megkérdezte, melegíthet-e egy kis levest. A mamája csinálta- tette hozzá.

Juditban megint kigyullad a vészlámpa.

– Nem azt mondtad, hogy nemrég halt meg?

De igen, felelt a férfi. Most nézte a hűtőt, és a mélyhűtőben még ott volt két adag leves a legutóbbi főzésből.

Bizarr érzés volt egy halott asszony levesét kanalazgatni egy vadidegennel. Meg kell adni, az elhunyt jól főzött, még akkor is, ha egy ilyen kiolvasztott leves nem a gasztronómia csúcsa.  Közben Attila panaszkodott, hogy volt felesége sose szerette ezt a helyet. Lehet, hogy el is adja majd, de meg kell várnia a hagyatéki tárgyalást.

Amikor befejezték, Judit udvariasan megköszönte a sétát és a vendéglátást, és nyomatékosan az órájára nézett. Tényleg igyekeznie kellett, mert még össze se csomagolt, és a fürdőruháját is ki akarta teríteni, hogy éjszaka megszáradjon.

A férfin látszott, hogy valamit még nagyon szeretne mondani. Már az ajtóban álltak, amikor váratlanul megkérdezte:

– És az én uborkámat nem karod megkóstolni?

Judit teljesen ledermedt, nem tudta, hogy röhögjön-e vagy egyszerűen elrohanjon, de Ati bizakodó arcára pillantva hirtelen megértette, hogy tényleg valami uborkáról beszél.

– Kovászos- mosolygott tovább Ati, mint aki most, az utolsó percben rántotta elő a legjobb lapját. Azért nem kértem a strandon, mert nekünk is van. Illetve… nekem.

Kiment, és hamarosan egy óriási üveggel tért vissza. Letette, ügyesen kihalászott belőle néhány uborkát, aztán lemosta őket a konyhai csap alatt.

Valószínűtlenebb már nem is lehetett volna a jelenet. Judit ott állt egy lambériázott, ronda konyha közepén és kóstolgatta az uborkát, miközben Ati lelkesen magyarázta, hogy ő mindig a mamája receptjét követi, és nem kenyeret tesz bele, hanem egy szelet krumplit. Szívesen csomagolt is volna egy adagot, de Judit ezt már tényleg nem kérte. Futva indult vissza a szálláshelyre, és út közben felhívta a barátnőjét, hogy elmesélje neki, mi történt.

– Nem hiszed el, már megint mibe keveredtem – kezdte nevetgélve.

A kérdésre, hogy hogy hívták a fura pasast, véletlenül azt felelte, hogy Ubi. Amikor a barátnő visszakérdezett, megint elismételte: Ubi.  Aztán gyorsan felhúzta a szájmaszkját, mert közben visszaért a szálláshelyre, és a tábor területére csak így, maszkban lehetett belépni.