Tóth Krisztina: SZÉTSZÓRT CSONTOK
Az ablaka pont a sínekre néz,
a lakás pedig egy sötét szoba,
mégis örül a nő, hogy kivehette,
és hogy lett újra saját otthona.
A balkonrácson tarka művirágok,
és a Primark-ból ledes lampion,
hogy a környéken ez legyen a legszebb:
az ukrán nőé a másodikon.
Reggel kiül a cserepek mögé és
a szótárfüzetébe írogat,
lefényképezi a telefonnal
a vastraverzen a galambokat.
Megtanulja a zöldségek nevét és
amikor este zár a Sainsbury’s
a puha gyümölcsöket neki adják.
Az egész dobozt hazaviheti.
A kabát még a régi. Ide nem kell
ilyen vastag, de ez vele maradt.
Vékonyka kontyba tekeri egy csattal
feje búbján a fénytelen hajat.
Otthon már sose lesz, de
haza meg nem mehet.
Áll az erkélyen és a
vonatnak integet.
*
A foxterriert úgy hívják, hogy Oscar,
a gazda neve az, hogy Damien.
Reggel Oscar sétálni húzza őt és
az öreg megy pórázon. Van ilyen.
Oscar a zebrán már nem bír magával,
a gazdája meg hangosan dohog.
A parkban végre leguggol a foxi,
nahát, Oscar, ez illetlen dolog.
Amíg Damien a zacskót keresgéli,
a kutyája a tó felé rohan,
és mire az öreg rendet rak a járdán,
már fut is hozzá vissza boldogan.
A szájában egy vérző kacsa hápog,
az öregúr meg ordít, mit csinálsz,
teszed le rögtön, most rögtön teszed le!
A foxi csak fülel, büszke vadász.
A döglött kacsát egy bokorba rejtik,
aztán Damien lopva körbenéz.
Hülye kutya, hát hogy jutott eszedbe?
Nyomás előre, az agyamra mész!
Elsétálnak a pavilon felé és
Damien vesz egy reggeli lapot,
Oscar meg bűnbánó pofával
megszagol minden lepisilt padot.
Dél körül látom őket újra.
A kutya a tó korlátján liheg,
kezét Damien a szőrébe fúrja,
álldogálnak és nézik a vizet.
*
Szimatolnak a rókák éjszakánként.
Ahol a konténerben hús rohad,
feltépik foggal a zacskókat és
a járdán szétszórják a csontokat.
Múltkor hajnalban elhúztam a függönyt,
egy kölyök nézett pont szembe velem.
Fejét lesunyva keresgélt tovább:
idegen vagyok és veszélytelen.
Vajasdoboz, rothadó krumplihéj
maradt utána reggel a kövön.
Itt élünk mind a ketten, aztán
eltűnik majd vagy én elköltözöm.
Reggel zörögve viszik a kukákat,
alacsony fényben makacs köd szitál.
Az ukrán asszony felgyújtja a villanyt,
a művirágos erkélyre kiáll.
Varjak csipkednek kint a parkban
egy döglött kacsát a nedves füvön.
Távolról nézem őket, összesöprök.
Ha meg kelletik adni-, dünnyögöm.
(A vers a Jelenkor folyóirat 2024. januári számában jelent meg.)
