Tóth Krisztina: SZÁMOLNI, SZÁMOLNI

Tóth Krisztina: SZÁMOLNI, SZÁMOLNI

“Ha a fotós lát, nem a pillanatot akarja rögzíteni, hanem a kétségbeesett vágyat, hogy el ne múljon”

Tamássy Andrea fotóművész munkáiból nyílt kiállítás XL + 16 címmel a budaörsi Garázs Galériában, a KözTér 18 Közösségi Alkotótérben. A Kultúra.hu szerkesztői a képekből válogattak Tóth Krisztina személyes hangvételű megnyitó szövegéhez.

A megnyitó szövege:
Egyszer régen, valamikor, így kezdődik a mesém… Valamikor a hol-nem-volt-ban, hányban is? Nem tudom. Akkor, amikor még mindenki élt. Ültünk valahol. Színház lehetett. Igen, alighanem az volt: egy hosszú, csodálatos előadás.

Utána álltunk megrendülten az asztalok között: az meg valami színházi büfé volt. Mi ácsorogtunk ott akkor, vagy valaki más? A fiatalkori énünk? Ha az évek számát tekintjük, tudományosan egyetlen apró sejtünk sem azonos már azzal az egykori emberrel.
Nézzük most itt ezeket lefotózott az arcokat, és igyekszünk visszafelé megsaccolni, hogy mikor is történt mindez. Régen. Jó, jó, de mennyire régen? Mi az, hogy nagyon? Mihez képest?
Igyekszünk kitalálni, hogy ez vagy az melyik előadás is volt. Tóth Ildikó és Csomós Mari, Takács Kati és Magyar Attila, Für Anikó és Bíró Kriszta. Az ott Cserhalmi György az Új Színházban, a Hamlet-ben. Ez meg itt Szirtes Ági, Bertalan Ági, Prókay Annamária. Színházak, terek, villanások. Katona, Víg, Radnóti, Új Színház. Nem sorolom fel mindet. Intenzív pillanatok, arcok, bemozduló testek. Gyötrelmesen szép létezés-töredékek, ruhák, ingek, szalagok, színpadi igazmondás, másodpercnyi teljesség.

Nézzük ezeket a képeket, és az a zavarba ejtő érzésünk támad, hogy most van minden, nem rétegződik az idő, csak telik, telik, és mi ide-oda lebegünk a kimerevített jelenben, miközben először észrevétlenül, aztán meg nagyon is észrevehetően megöregszünk. Felnézünk, rádöbbenünk, hogy hopp, a szereplőgárda nem állandó. A szereplők egyre fogynak.
Nem számoltam meg, hányan nem élnek már a lefotózott arcok közül. Néztem ezeket a képeket, és hirtelen elfelejtettem számolni. Elfelejtettem számolni, mert visszakerültem abba az adott pillanatba. Beszippantott az akkori jelen idő. Ilyen ez, néha elfelejtünk számolni: számolni a halállal.
Tamássy Andrea viszont számol vele. Amikor fotózik, mindenképpen. Tudja, hogy a jó fotó nem csak az adott pillanatot rögzíti, hanem a kétségbeesett és lehetetlen vágyat is, hogy el ne múljon. Látja, mikor ólálkodik ez a vágy, és azt igyekszik elkapni. A vágy bemozdul, de azért mindig látni, hogy ott van.
Ennek a kiállításnak a címe olyan, mint valami feladvány. Miért nem egy szó, miért nem egy mondat áll a meghívón? Egyáltalán, miért ad valaki ilyen címet a képeknek? Miért kényszerít bennünket arra, hogy mi is számoljunk? Valamiért ezt akarja, a fotók is ezt akarják.

Itt ez a tizenhat külön fotó. Jól ismerem azt, akit ezeken a képeken látok, és szándékosan nem írom azt, hogy ismertem. Attól, hogy már nincs itt velünk, a jelenben, szereplője volt ő is ennek a nagyszabású, csodálatos előadásnak. Megszületett, járni tanult, nekidőlt a meleg falnak, várat épített a csigáknak tetőcserepekből, ez például pont az én kertemben történt, a valamikor hol-nem-volt-ban, egy régi jelenben, ami, hipp-hopp, egyszer csak múlt lett. Valamikor egy séta közben, megállt a híd közepén, széttárta a karját, és a fotós, aki vele szemben állt, észrevette, hogy hamarosan angyallá fog változni. Mert a jó kép, ahogyan a jó vers is, sokkal, de sokkal többet tud nálunk saját magunkról és az időről. Hadd mondjam el még egyszer, a fotó, ha a fotós lát, a szó legvalódibb értelmében, akkor nem a pillanatot akarja rögzíteni, hanem a kétségbeesett vágyat, hogy el ne múljon.
Hiábavaló vágy, örök sóvárgás. Ettől olyan szép ez az egész: megérkezni, furakodni a teli nézőtéren, várni a sötétet, és azt, hogy a sötét után jöjjön a csoda. Szép, hogy itt állunk még, mi mindannyian, és zajlik az előadás. Hányszor álltunk, ültünk már ugyanígy, a hol-nem-volt-ban. Akkor, amikor még mindenki élt. Színház lehetett, igen. Alighanem az volt: egy hosszú, csodálatos előadás.
Hány óra is van? Hányat írunk? Meghajlás, taps, sötét megint, aztán velünk maradó képek.

Tamássy Andrea fotóművész kiállítása a budaörsi Garázs Galériában.
(Köz tér 18.)