Tóth Krisztina: Rendet rakni

Tóth Krisztina: Rendet rakni

Tóth Krisztina
RENDET RAKNI

Ma egy kicsit jobb napom van, és a meleg is enyhült. Kimentem a gangra megöntözni a virágokat, mert később, ha már felmelegszik a földjük, akkor nem jó nekik a víz, megbuggyan a gyökerük.

Ezt is Gabitól tanultam, a szemben lakó nőtől. Most volt kilencvennégy éves. Még mindig lejár vásárolni, és tavasszal, amikor megint beültettük a ládákat, ahogyan eddig minden évben, felírta nekem egy papírra, milyen palántákat hozzak. Már nincs ereje eljönni velem a kertészetbe, de szereti azért kézben tartani a dolgokat.

Szoktunk egymásnak főzni. Pontosabban ez februárig így volt, azóta én már nemigen főzök, ő meg nem tud nekem, mert a szűrt húslevesen kívül már nem tudok mást megenni. Betankoltam üveges bébiételből, meg szopogatom a kórházi tápszereket. Gasztroforradalom zajlik.

Amikor könnyebb napjaim vannak, próbálok kicsit rendet rakni a holmijaim között. Elképesztő, mit fel nem halmoz az ember ennyi év alatt. Az élete első felében csak szerez, gyűjtöget, mindig vágyik valami tárgyra, könyvre, később meg, amikor rádöbben, hogy hamarosan vége a játéknak, és igyekszik mindentől megszabadulni.

Nekem legalább nyaralóm nem volt, megóvott a józan eszem egy Balaton parti bodegától, aminek folyton leviszi a tetejét a szél, vagy aminek a kertjében felmagzik a fű, ha nem jársz le kéthetente nyírni. Férfi nélkül ne vegyen az ember nyaralót, se kutyát, mert minden az ő vállán lesz.

Zoltán volt az utolsó hosszabb kapcsolatom, utána csak az a nyugdíjas műszaki rajzoló járt ide néhány hétig, aki mindig előre bejelentette, mit szeretne vacsorázni. Emlékszem, amikor egy ideje már nem jött, Gabi rákérdezett, miért nem látja azt a fess, pocakos embert. Azért, mondtam, mert bezárt az üzemi konyha. És mikor gyaktatok utoljára? – kérdezte a maga fesztelen stílusában, amit egyébként imádok benne. Mondtam neki, hogy hát akkor, aznap, amikor kitettem a szűrét. Nagyon jegyezd meg, vigyorgott, hogy milyen volt, mert lehet ám, hogy az volt az utolsó! Nem hittem neki, de úgy látszik, igaza volt. Az ember élesen emlékszik az első alkalomra, aztán egyszer csak még élesebben az utolsóra. Minden villanás fontos lesz, amikor rádöbben, hogy ennek is vége, kész, nem lesz itt már több férfi még látogatóban sem.

Legutóbb, amikor hazafelé megszólított egy negyvenes pasas, picit azért megdobbant a szívem. Nagyon fiatal volt hozzám, de semmi kétség, egyenesen felém tartott, és széles mosollyal kérdezte, segíthet-e felvinni a szatyrokat az utca végéig. Jó meredek az utcánk, tudod, szóval örültem, hogy odalépett a szép fehér ingében. Na, mire felértünk ide a ház elé, kiderült, hogy egy mormon a lelkem. Megvolt neki a napi jó cselekedete.

Tegnap a fényképes dobozokat rendezgettem. Semmi szükség rá, hogy az unokaöcsém majd találgassa, ki kicsoda. Ami nem családi kép, hanem az én személyes életem emléke, azt mind kidobtam.
A későbbieket, amik nem papíron vannak, töröltem a gépből. Az összeset. Zoltán imádott dokumentálni, hihetetlen mennyiségű fotót készített. Egy részük teljesen értelmetlen. Kupola, árnyékos utca, csónakok a vízen. Azt se tudom már, melyik olasz városban csinálta őket.
Szerettem, hogy olyan szépen beszél olaszul, jól állt neki ez a nyelv. Amikor elutaztunk, néha olyan érzésem támadt, mintha egy igazi pár volnánk. Józanodj ki, Vali, mondtam ilyenkor magamnak, Zoltánnak van felesége.
A nő évek óta beteg volt, az ilyen alkalmakkor is csak úgy lehetett otthagyni, hogy Zoltán odaköltöztette néhány napra a felnőtt fiukat. Azt mondta nekik, konferenciára megy. Szégyellte magát a hazugság miatt, de mindig azzal nyugtatgattam, hogy joga van élni, nem temetkezhet el egy élőhalott mellett.

Most is ezt mondanám, ha itt lenne velem. Ha mellőlem járna el konferenciákra. Ha én mosnám be és pakolnám be neki a holmiját a kis, fekete gurulós bőröndjébe.
Amikor a felesége meghalt, alakulhatott volna másképp a dolog. De nem alakult. Zoltán meggyűlölt, mintha én tehettem volna az egészről, mintha én tettem volna el láb alól szegény asszonyt a puszta létezésemmel.
A sclerosis ronda dolog, az utolsó hónapokat a nő egy Hospice intézményben töltötte, ő meg végig ott ült mellette, és amikor már nyelni se tudott, és csövön át táplálták, akkor felolvasott neki.

Én ezt nem akarnám megvárni. Az emberben legyen annyi méltóság, hogy időben kiszáll.
Most például itt van ez a bél dolog. Az orvos azt mondta, ha el akarjuk kerülni a bélelzáródást, előbb utóbb kénytelen lesz egy külső kivezetést csinálni. Hangolódjak rá, dünnyögte. Bólogattam, hogy értem, és természetesen értettem is, de ki van zárva, hogy én azt megvárjam.
Ki van zárva, drágáim! Egy kis műanyag zacskó az oldalamon! Még az kéne.

Nemrégiben az unkaöcsém hozott nekem egy külső winchestert, hogy arra másoljak át mindent. Mondtam neki, másold át kisfiam, én ehhez nem értek. Áttette rá az összes régi cikkemet, konferenciaanyagokat, publikációs jegyzéket. Én meg közben arra gondoltam, hogy nekem is lenne egy ilyen külső winchesterem a derekamnál, és mindenki láthatná az átfolyó adatokat… hát arról szó sem lehet!

Inkább rendet rakok magam előtt, magam után. A fotókkal kezdtem. Kikerültek a kukába Zoltán képei, Béla képei, minden, ami nem a családi múlt. Kidobtam minden egyéb fotót is, ahol nem voltak beazonosíthatóak a szereplők. Azután átnéztem a ruhákat, már olyan szemmel, mint aki távozni készül. Hogy a csinosabbak közül mi az, ami alkalmas esetleg arra, hogy eltemessenek benne. Ne vágj már ilyen gyászos pofát, nem a te temetésedről beszélünk! Nem is olyan egyszerű kérdés ám ez. El kell dönteni, hogy mit szeretnél. Hogy a személyiségedet tükrözze, vagyis azt, amit magadról gondolsz, vagy valami olyasmi legyen, amire a rokonok is jó szívvel rábólintanak. Valami decens kis fekete vagy szürke, ami térd alá ér. Az utóbbi hónapokban sokat fogytam, úgyhogy a régi, félretett darabokból is válogathattam, azokból, amiket az utóbbi tíz évben már egyszer kihíztam. Mennyi ruha, te jó ég! Nem szeretek kidobni semmit, és ennek hátrányai most világosan megmutatkoztak: átláthatatlan mennyiségű göncöt kellett átválogatnom. Egymás felett lógtak a túlterhelt vállfákon az ismerős, agyonhordott darabok. A legtöbbet zacskóba gyűrtem és levittem a kukákhoz. Ugyanígy a cipőket is. Régen esedékes volt már ez a selejtezés, de amíg tudtam dolgozni, mindig a határidőkkel voltam elfoglalva.

Bár, ha úgy vesszük, ez is egy határidő, nem? Én pedig nem szoktam késni. Mindig mindent időben elvégzek. Hogy szorongásból vagy udvariasságból, az tulajdonképpen nem szétszálazható, és a külvilág szempontjából tulajdonképpen mindegy is. A Vali pontos.

Az íróasztalom kincseit is átnéztem. Az unokaöcsémnek félretettem Alain Ginsgerg bekeretezett aláírását és egy arany hegyű Mont Blanc töltőtollat. Nem szokott töltőtollal írni, de ha majd néha kézbe veszi, emlékezni fog rám. Tehetséges gyerek. Még lehet belőle valami, csak legyen ereje hozzá. Mert ebben a nemzedékben még fontosabb szerepe van az erőnek, mint a mi esetünkben volt. Hosszú távon az lesz sikeres közülük, aki bírja a terhelést. A fizikait és a lelkit is. Ő pedig, szegénykém, olyan érzékeny. Érzem benne azt a sebezhető középpontot: olyan kiszolgáltatottá teszi, mintha egy nyílt sebet takargatna a ruhája alatt.

Jaj, ez a ménkű sok váza. Minek ebből is ennyi? Világ életemben utáltam a vágott virágot, akkor meg honnan lett nekem ennyi vázám? Ezt, emlékszem, még anyám hagyta rám. Azt a lilát meg Zoltán vette, már nem tudom, milyen alkalomra. Még ilyen hülyeséget, lila vázát venni a szeretőnek. Hát nem olvasott ez soha Freudot?! Azt a kis fehér porcelánt meg az osztályomtól kaptam. Szegények, mekkora kínban lehettek, hogy végül egy ilyen semleges hülyeség mellett voksoltak. Gabinak nem kell egyik se, már megkérdeztem tőle. Jól megforgatta őket, mondta, egyik se kültéri, ő már csak sírvázát fogad el. Jót röhögtünk. Szerintem leviszem majd ezeket is a kukához, és leteszem őket a földre. Valami kis aprópénzért majd eladja, akinek kell.

Irhabunda, de megrágták a molyok. Kuka. Nejlonharisnyák zacskóban, kuka ez is. Alapvetően elég gusztustalan dolog a harisnya, nem gondolod? Mintha valami nejlonbőrt hengergetne fel magára az ember. Amíg még szereti a testét, addig hagyján, addig fel sem tűnik a dolog. Hanem amikor már a saját bőre is idegenné lesz, ráncosodik, és márványosodik a visszerektől, akkor már valóságos kínszenvedés ez az egész harisnya huzigálás. Én is átszoktam a nadrágokra, nem is értem, miért őrizgetem ezt a sok vackot. Az meg ott a paróka. A felét kifizette a TB, a másik felét nekem kellett állni. Összesen kétszer, ha rajtam volt, mert nem bírom elviselni, hogy olyan meleg. Inkább kendőt kötök. Itt hever a szobában, tegnap is majdnem ráültem, a fotelben feküdt, mint egy skalp. De ki azért nem dobom, ha már ennyi pénzt adtam érte. Majd odateszem a kiválasztott ruha mellé, hogy adjanak rám hajat is, ha a jeles eseményig a sajátom már nem nőne vissza…

Ha minden nap csak egy órát válogatok, akkor is haladok. Legalább a tárgyakat sikerüljön felszámolnom! Ötezer kötetnyi könyvtár már önmagában akkora kiszúrás a rokonokkal, hogy azt nem súlyosbíthatom egyetlen korondi tányérral, szenes vasalóval vagy kerámia Misa mackóval sem. Gondolom, ezt te is így látod.

Apropó, tudod te, mikor volt a Moszkvai Olimpia? Nem? Nyolcvanban. Akkor én már tolmácsoltam, abba gondolj bele! Nem, nem az olimpián, hanem a gimiben, a KISZ-táborban. Ott kaptuk ezt a Misa macit. Szerintem én kidobom ezt is. Meg ezt a sok ragacsos bizsut, nem hord már ilyeneket senki. Az unokaöcsém különben örökölte ezt a gyűjtögető hajlamot. Megfigyeltem, mindent eltesz.

Nem csak most, felnőttként, már kisgyereknek is ilyen volt. Emlékszem, bement az anyja a szobájába, és ki volt pakolva a földre az összes autója, hosszú sorokban. Lépni se lehetett, az anyja majdnem elesett, ahogy benyitott. Hát ez borzalom, mondta, azonnal rakj rendet! A gyerek meg csak ült a földön, és gyönyörködött a sok kis szétszórt izében. Aztán az anyja kijött, és amikor benyitottam, már ő maga kérdezte:
– Borzalod, ugye, Vali?

Na, ez azóta is megmaradt köztünk, ez a marhaság. Hozza nekem mindig a verseit, és nézi feszülten az arcomat, ahogy olvasom őket. Ha csóválom a fejemet, rögtön lecsap, hogy borzalod, ugye? És persze röhögünk, én meg bizonygatom, hogy dehogy, dehogy borzalom, édes pofám. Sőt. Borzalja más.

Megtennéd, hogy kifelé leviszed magaddal azt a zacskót?
Köszönöm.