Tóth Krisztina: Lépegető

Tóth Krisztina: Lépegető
Részlet A MAJOM SZEME című, készülő regényből.

Az asszony meglepődve markolt a karfára, kicsit előredőlt. Az imént akasztotta fel a kabátját, és csak most ült le.

– Rögtön akkor?

Úgy érti, hogy aznap?

Valami bevezetést várt volna, udvarias kérdést, hogy hogy telt az elmúlt két nap, nem gondolta-e meg magát. Beszélt ugyan az előző találkozásnál Norbiról, de nem önszántából. Vagy legalábbis nem annyit, amennyit magától szokott. Hirtelen meglepte, hogy dr. Kreutzer most ezzel kezdi, minden fölvezetés nélkül, és nem az egészségügyi papírjait kéri, nem a dossziéját, amit ki kellett egészítenie. Igaz, hogy meghalt a fia, de ő egyáltalán nem ezért van itt. Nem segítséget kér, hanem munkát. Dolgozni szeretne.

Dr. Kreutzer a jegyzetei alapján úgy számolt, hogy a balesetnek legalább két éve kellett történnie. Tudni szerette volna, hogy hol tart ez az asszony a gyász folyamatában, mennyire stabil lelkileg, hogy valóban terhelhető-e, ahogyan állítja, és nem csak menekül egy másik, nehéznek feltételezett feladatba. Semmi szüksége nem volt olyanokra, akik a figyelmüket akarják elterelni valami szerintük hősies, erejüket meghaladó vállalással. Kiegyensúlyozott, elszánt emberekre vágyott, miközben tudta, hogy maga a munka kifejezetten vonzza majd az olyanokat, akik a saját feldolgozatlan problémáik, zavaros szorongásaik elől futnak egy olyan helyzetbe, ahol a szorongás végre körvonalat, sőt, bizonyos értelemben célt, nemes célt is kap majd.

Nemes cél! Finoman, féloldalasan elmosolyodott, végigsimított a bőrnotesz lapjain.

A nő nem válaszolt rögtön. Töprengett, mintha össze akarná szedni a gondolatait, mielőtt felel. A nyakán enyhén megereszkedett a bőr, amitől az áll vonala kissé fellazult, de még így is felidézhető volt az egykori arc harmonikus, kerekded vonala. A nyakában ezüstláncot viselt, a láncon pedig egy zománcozott, kék szívet, ami érdekesen rímelt a szemére.

Szép, kék szeme volt. Megtört, de szép.

Dr. Kreutzer várt. Ügyelnie kellet, hogy ne alakuljon ki valamiféle hamis egyezség, olyan látszat, mintha ez az asszony terápiába járna hozzá. Nem akarta, hogy rábízza magát, és most, a beállt csendben kicsit meg is bánta, hogy ilyen gyorsan, szinte mohón visszakérdezett a fiára.

– Rendet raktam – kezdte vontatottan a nő, és nem nézett fel, hanem valahová belülre figyelt. – Apránként, szépen, mindenütt rendet csináltam.

Tulajdonképpen hetekig csak pakoltam, jártam körbe a lakásban. Külön a nyári, külön a téli ruháit. Mindenét. A cipőket, a régi kesztyűket. Úgy értem, az orkánkesztyűket. Olyanokat később nem hordott, de valahogy megmaradtak.

Annyi minden megmaradt.

Dr. Kreutzernek hirtelen bevillant az anyja gardróbszekrénye, az alsó polc, a ronda, kivágott oldalú, elnyűtt cipőkkel. Aztán a mackó is: az öccse egykori, vedlett mackója. Különös, hogy az anyja soha nem dobta ki. És hogy most, amikor már ki lehetett volna, ő sem. Ő is megőrizte valamiért.

– Mindent elcsomagolt? – kérdezte élesen, szinte számon kérően.

– Nem – felelte tűnődve az asszony. – Nem mindent. Először csak a ruhákat.

Ez természetes is, gondolta dr. Kreutzer, de nem mondta ki, nehogy elbizonytalanítsa ezt az apránként élettel telő, lassan erősödő hangot.  Inkább figyelmesen nézett, a fejét kissé félrebillentve. Ez mindig bevált.

A ruhák vannak, szőtte magában a gondolatot, a legközvetlenebb kapcsolatban a testtel. Olyanok, mint a bőr. Huzat. Az élők textilhuzata. Beszívják a verejtéket, a szagokat. Talán még a gondolatokat is. Megformálják, összetartják a viselőjüket. Egy levetett cipőben ott van a láthatatlan láb, a hanyagul lehajított kesztyűben ott a kéz mozdulata. A ruhák kínosan emlékeztetnek viselőjükre, a belőlük hiányzó, örökre eltávozott test körvonalaira, a jelen nem létre. Amikor neki kellett felszámolnia a lakást, a legelső dolog, amitől megszabadult, az az anyja ruhatára volt. Az a szag!

Sietve, félrefordított fejjel tömte zsákokba a kötött kardigánjait, naftalintól bűzlő kabátjait, a göndör perzsabundát, amit egész gyerekkorában annyira utált, főleg eső után, a fekete szőr nyers, állati szaga miatt, és zsákokba gyömöszölte az elgyötört, összekaszabolt cipőket is. A vállfával együtt, sebtében behajigált ruhák szétrepesztették a fekete szemeteszsák falát. A vállfa élesen kitüremkedett, mint egy szülés előtti, domború hasfalon a magzat könyöke.

Az asszony hirtelen elhallgatott, mély levegőt vett.

– Szerettem volna, ha valaki tovább hordja azokat a ruhákat – mondta. – Kicsit úgy, mintha a szerveit adományoznám valakinek. Úgy gondoltam rájuk. A pulóvereire, a kabátokra. A szerveit nyilván nem lehetett.

– A szerveit? Miért nem?

– De hát… felnőtt ember volt – vonta fel a szemöldökét az asszony. –Úgy értem, én nem dönthetek, vagyis… nem dönthettem ilyesmiről. Igazság szerint… akkor eszembe se jutott, hogy megtehetném. Csak utána. Később, amikor már nem lehetett. Csak hetek múlva gondoltam rá, hogy lehetett volna, hiszen ő nem mondott semmit erről. Eszébe se jutott, hogy ő meghalhat. Senkinek. Nekem se. A ruháit viszont… a ruháit legalább odaadhattam valakinek. Az utcánk aljában, már majdnem a boltnál, az egyik földszinti lakásban ismertem egy szőke nőt, akinek a fia régen egy iskolába járt vele. A Norbival. Tudtam, hogy nehezen élnek, az asszony évek óta függönyvarrást meg ruhaalakítást vállalt. Úgy értem, átszabást, felhajtást. Ki volt téve egy tábla az ablakukban: olyan házilagos, nagy kartontábla. Neki vittem le néhány ruhát. Először csak becsöngettem hozzájuk, mintha munkát hoztam volna. Éppen valami nagy, zöld sötétítőt szegett, és nem kérdezte, mi van Norbival. Az utcában mindenki tudott a cirkuszokról, tapintatból nem hozta szóba a fiamat. Fogalma sem volt róla, hogy meghalt. Amikor megmondtam, hogy meghalt a Norbi, abbahagyta a szegést. Kijött a varróasztal mögül, és csak állt. Tudom, hogy meg akart ölelni, de végül nem mert. Nem voltunk olyan viszonyban. Nagyon csúnya, régi, pántos fapapucs volt a lábán, és lyukas volt a nejlonharisnyája.

Dr. Kreutzer eltűnődött, hogy vajon rákérdezzen-e erre a fapapucsra. Miért emlegeti a nő ezt a papucsot? Hogy jön ez ide?

Hirtelen rossz érzése támadt, mintha az asszony olvasna a gondolataiban. Mintha leleplezte volna, hogy az imént elkalandozott, üres szemmel bámult, miközben hosszú percek óta a saját anyja gardróbján járt az esze, a poros, kirámolásra váró polcokon. Nem volt sok idejük. Feszesebbre kellett volna venni ezt az egész beszélgetést. Úgy döntött, átveszi az irányítást.

– És? Odaadta a ruhákat?

A nő fáradtan bólintott, közben révetegen bámult kifelé, valahová a távolba. Dr. Kreutzer felállt, kitárta az ablakot, de rögtön meg is bánta, mert odakintről, a gangos ház belső udvaráról hangos gyerekkiabálás és görgős kismotor tolakodó lármája hallatszott fel. Az asszony háttal az ablaknak ült, mögötte lebegett a légmozgástól a függöny, mint valami fátyol. Mintha egy díszlettervező igyekezett volna hatásos képbe komponálni az egész jelenetet, a vele szemben ülő gyászoló anyát. Mater dolorosa.

– Egyszer, jóval a halála után, mentem hazafelé este – folytatta a nő. – Hideg volt már. Leszálltam a buszról, és elindultam felfelé a lejtős utcán. Egyszer csak megláttam a távolból, ahogy ott áll a Norbi egy kapualjban. Ő az, ott áll! Támaszkodik és csönget. Úristen. Ott van, és tényleg ő az. Megtorpantam, és átfutott rajtam, hogy megint be van lőve, eltévesztette a házunkat. Vár a fekete dzsekiben, és nyomja a gombot az idegen bejáratnál, megvilágítja az utcalámpa a piros feliratot a dzsekijén, a kapucni alatt.

A fülemben vert a szívem, és azt dübögte, hogy nincs ott, nincs ott, meghalt, meghalt. Alig tudtam lépni, de mégis elindultam, mint valami rossz álomban. Átléptem a járdán a repedést, ami tíz éve ott van, valami gyökér felnyomta az aszfaltot, így, keresztben, és akkor közelebbről, már majdnem a ház bejárata mellé érve megláttam, hogy ki az. Hogy annak a nőnek a fia nyomja a kaputelefont. A nőé, tudja, aki varrni szokott. Biztos nincs nála kulcs, gondoltam, azért csenget. Majdnem összeestem, zúgott a fülem.

– Mondtam neki, hogy szervusz, de nem ismert meg, vagy nem tudom…

Mire felnézett, már mentem tovább.

Az asszony itt elhallgatott, és hirtelen tett egy tétova, körkörös mozdulatot, mint aki rá akar gyújtani. Dr. Kreutzer összehúzott szemmel nézte, aztán bevillant neki, hogy talán csak papír zsebkendőt keres. Az asztal lapja alatt, a belső polcon tartott egy adagolós dobozt, azt kitette középre és közelebb tolta. Az asszony nem vett belőle, mintha észre se venné, továbbra is a távolba bámult. Talán szégyellte az iménti elgyöngülést, félt, hogy labilisnak gondolják, mindenesetre nem törölte meg a szemét, nem fújta ki az orrát. Kiegyenesedett ültében.

– A következő héten – nézett a pszichiáter szemébe – összeraktam az összes régi legóját. Mindet. Ültem a szobájában a szőnyegen, és szétválogattam az alkatrészeket. Kiborogattam a földre a dobozokat.

Nagyon nagy munka ám az.

Emlékeztem minden egyes készletre. Tudtam, hogy melyiket mikor kapta, mert elég sokba kerültek. Sose mondtam neki, de mi azért nehezen éltünk. Mindig azt kérte, minden karácsonyra, hogy vegyem meg neki valamelyik ilyen járművet.

Megnéztem vele a Star Wars összes részét. Egyszerűen nem értettem, mit szeret rajta, de sose unta meg. Pedig… mekkora hülyeség az egész.

Nem az?

– Nem tudom.

– Tízéves volt, amikor a Naboo csillagvadászt kapta. Később, ugyanabban az évben, megvettem neki karácsonyra a Csillagrombolót is. Hogy örült! Éjfélig fennmaradt, nézegette az ágyában azt a kis füzetet, ami a dobozban volt.

A Csillagrombolót, na, azt borzasztó nehéz volt összerakni. Jöttek vendégek, azok is besegítettek. A nővérem meg a férje.

Az asszony arca hirtelen elfelhősödött.

– Van magának gyereke? – pillantott fel.

Dr. Kreutzer a másodperc törtrészéig hezitált. Gondolkodott, elmondja-e, hogy az ő fia is gyűjti Star Wars figurákat, aztán mégsem mondta. Nem feltétlenül kell tudnia ennek a nőnek, futott át rajta, hogy neki fia van, vagy lánya. Sőt, valójában semmi köze hozzá. De azért bólintott.

– Akkor fogja érteni, amit mondok – nézett továbbra is a szemébe az asszony.

– Utolsónak a nagy birodalmi lépegetőt raktam össze. Tudja, az a fura lény, aminek olyan a lába, mint egy… nem is tudom. Tyúknak.

Dr. Kreutzernek fogalma sem volt, milyen a birodalmi lépegető lába. Nézte, ahogy az asszony letámasztotta a két kezét az asztallapra, és úgy mutatta, milyen a lépegető. Kicsit kínosnak érezte ezeket a szétfeszített ujjakat, volt valami obszcén az elvékonyodó, ujjak közötti hártyában. A nő keze feltűnően száraz volt.

Most az orrára mutatott. – Innen – bökött a hegyére – ki kellett volna állnia egy ilyen, hosszú… talán… puskacsőnek. A rajzon ott is volt, hogy tartozik a lépegetőhöz egy ilyen, de azt sehol sem találtam meg. Kerestem az ágy alatt is, átnéztem az összes ikeás dobozt, de nem lett meg. Így nem jó. Azt fel kellene rá tenni.

Nem tűnhetett csak úgy el.

Pedig mennyire vigyáztam, mindig harisnyát húztam a porszívó fejére, ha nála takarítottam.

Dr. Kreutzer előtt megjent a kép, amint a nő a fia szobájában áll, és felügyeskedi az áttetsző harisnyát a porszívó csövére.

A nő még mindig a saját orrán tartotta az ujját, mint aki ellenőrizni szeretné, vajon igazat mond-e, aztán leengedte a kezét.

Amikor elment, dr. Kreutzer csak annyit írt fel vékony hegyű, megdöntött töltőtollával a bőrborítású füzetbe, hogy harisnya.”

 

(Élet és Irodalom, 2020. július 3.)