Tóth Krisztina: LÉGÖRVÉNYBEN

Tóth Krisztina: LÉGÖRVÉNYBEN
Megjelent az Élet és Irodalom-ban.
(LXIV. évfolyam, 44. szám, 2020. október 30.)

“A nő meg a gyerek a mögöttem lévő sorba telepszik. A kislány félig alszik, az anyja egy felfújható, rózsaszín párnát igazít a feje alá. Közvetlenül mellettük egy legalább kétméteres, fülbevalós kannibál ül. Tele van tetoválva az egész karja és a kézfeje, és akkora, hogy alig fér el az ülésben.

A szakállas apa hátrafordul és angolul megkérdezi tőle, nem cserélhetnének-e helyet, de pasas csak rázza a fejét. Azt magyarázza, hogy ő direkt ide, a vészkijárat mellé kért helyet, mert itt nincs előtte ülés, így elfér a lába. Le is mutat, a bakancsa majdnem az előttem futó üléssornál van. Nem bánom, hogy nem cserélnek helyet, és nem a jeti ül mellém: szinte kidagad az ülésből. Becsatolom az övemet, lapozgatom az előttem lévő ülés zsebében talált reklámújságot. A szakállas férfi mind a két karfát elfoglalta, össze kell húznom magam. A másik oldalon, ha lenézek, látom a kannibál cipőjét. Mindig ez van, ha férfiak között utazik az ember, a lehető legkisebbre kell összehúznia magát. Elhatározom, hogy visszaszerzem a jobb könyököm alatti karfát. Amikor a szakállas lehajol, hogy a légiutas-kísérő kérésére beljebb tuszkolja az ülés alatt a csomagját, hirtelen odakönyökölök, aztán lehunyom a szemem, mint aki elaludt. Enyém mind a két karfa.

Amikor elérjük a repülési magasságot, a mögöttem ülő kannibál mozgatni kezdi a lábfejét, jobbra-balra. Te jó ég, remélem, nem akarja levenni a cipőjét! Egyszer anyám kitalálta, hogy nyári szünetben menjek el dolgozni egy cipőboltba. Tetszett is az ötlet, mert imádom a cipőket, és úgy képzeltem, hogy majd kedvezményesen vehetek magamnak mindenféle sérült darabot. Hát, cipő az nem volt, de lábszag igen. Sose gondoltam rá előtte, hogy aki cipőboltban melózik, annak számolni kell a lábszaggal. Még ma is felfordul a gyomrom, ha arra a sok átizzadt harisnyás meg zoknis lábra gondolok.”