Tóth Krisztina: Két végén tompa kolbász

Tóth Krisztina: Két végén tompa kolbász

Tóth Krisztina: Két végén tompa kolbász

Reggel megáll a furgon a kerítés előtt, meghozták a boltból az élelmiszereket. Itt, a faluban, ahová a járvány idejére költöztünk, pillanatok alatt megszervezték a házhozszállítást. Kesztyűs, maszkos férfi engedi le a kartondobozt a kertkapu előtt, integet, hogy minden megvan. A kislányom izgatottan leskelődik a konyhaablakból, kiabál, benne van-e kolbász is. Benne. Más gyerek biztos a csokit keresné, ő a helybéli kolbászra van rákattanva.

A tízes átlépést gyakoroljuk, könyvek a konyhaasztalon. Tizennyolcból hat, az nem tizenegy, javítsd ki!

Kérdezi, megeheti-e a kolbász végét. Meg. Teljesen következetlen vagyok, letöröm a másik végét és bekapom, közben igyekszem mindennek helyet találni a hűtőben. Két végén tompa kolbász papírban, keresztben a zöldségek fölött.

Másfél hónapja vagyunk itt. Amikor egy napra felmentem Budapestre, a külső falon keresgéltem a fürdőszobai villanykapcsolót. Zárójelben élünk, a napok javarészt leckével, hangos olvasással telnek, én csak éjszaka tudok dolgozni, ha nem vagyok túl fáradt. Most alig bírom nyitva tartani a szemem, a macskát kellett kétóránként itatnom fecskendővel, hogy nehogy kiszáradjon. Lázas, antibiotikumot adott neki az állatorvos az eltályogosodott sebére. Megtépte egy helyi, karikalábú nehézfiú, harapásokkal és loncsosan jött haza egy hete, hajnalban. Szerencsétlen, városi kandúr, azóta is lábadozik, néhány napig még az is kérdéses volt, életben marad-e. A hűtőnyitásra azért előjön ő is, de ez most nem az ő köre, visszabiceg az ágy alá.

Délután biciklizünk, tekerünk a szélben a töltés felé. Elmegyünk a gólyafészek mellett, most mind a két madár ott álldogál, egymásnak háttal. Az utcákat nem nevekkel jelöljük, hanem a kutyákkal. A két németjuhász felé kanyarodunk, már a kerítésnél toporognak. Nem hoztam nekik kockacukrot, ordítja a kislányom, aki nagyon bájosan hazudik, látom a féloldalas tartásából, ahogy a zsebében kotorászik.

Legalább most nem kolbászt gyömöszölt a nadrágjába, azt nem lehet kimosni.

Értsd meg, mondom már tekerés közben, hogy nem jó nekik a cukor. Vállat von, előrekarikázik vagy száz métert, lobog a haja. A töltésen nincs forgalom, üres a táj, a műúton keresztben egy újabb gólya lépdel át. Ahogy közeledünk, kiterjeszti hatalmas szárnyait, hogy felkapjon a levegőbe. A kislányom riadtan leteszi a lábát, milyen nagy, suttogja.

Közeledünk a tóhoz. Hamarosan a pulihoz érünk, aki nagyon komolyan veszi a házőrzést. Valahányszor csak feltűnik valaki, hörögve ront a kapunak, tébolyultan ugrál, vagy a saját tengelye körül forogva, őrjöngve fenyegetőzik. Most is akcióba lendült, rezeg az egész drótkerítés. Odabentről kempinggatyás, papucsos férfi szól ki:

– Bruce Lee, kuss legyen már!

A tó vízszintes vonala, a szembe fújó szél, ahogyan váratlanul megtelik a víz szagával. Hirtelen öröm minden nap, megdőlve bevesszük a kikötői kanyart. A parton szürke gém, hátra se fordul, nyárfák sora, sárga nádas sávja, aztán akácrönkökből döngölt, friss támfal. Egy hónapja még a tajtékos vízben álltak a férfiak a permetben, és mellig érő gumicsizmában igazították a rönköket a gép alá. A homokos parton lábbal leírjuk a nagy I és A betűt, felettünk fodrozódik az ég, a felhők egy láthatatlan üveglapra telepedtek sorban. Éget a tavaszi nap, egy vadkacsapár köröz a sekély parti vízben. A strand másképp üres, mint szezon előtt szokott. Van valami baljós a vízparti őrtoronyban, a derékig partra vonszolt pontonhídban, a szanaszét heverő rönkökben, mintha még és már között fejtődött volna itt minden.

Egyedül vagyunk az emberek nélküli, félbehagyott parton. Felmászunk a pontonhídra, a kislányom a vizet kémleli, de nincs, aki visszaintegethetne nekünk. Csak a nádas zúg, átlósan elhúz egy távoli repülő.

Villog a messzi vihartorony, sötétedik az ég kékje. Itt várjuk be az alkonyatot, ahogyan minden délután, aztán az ereszkedő hűvösben biciklizünk vissza a kutyaugatástól visszhangos faluba.

Lefekvés és mese után Isabel Fonseca könyvét olvasom a cigányokról. Állva temessetek el – milyen jó cím. Közben rákeresek Fonsecára, gyönyörű nő. Martin Amis író felesége, van egy csomó gyerekük. Hogy csinálják ezt, vajon hogy fenébe csinálják, mikor írnak ezek? Rendezgetem a párnákat a hátam mögé, hogy ne fájjon. Dolgoznom kéne a regényen. Ehelyett rákeresek Bruno Fonsecára, Isabel öccsére, akinek a könyvet ajánlja. Gyönyörű férfiarc, valószínűtlen ívű orral: mintha egy preraffaelita festményt változtattak volna vissza valami digitális trükkel emberi arccá. Olvasom, kilencvennégyben meghalt aidsben: szóval ez a férfi rég halott. Kár. Mire Isabel Fonseca befejezte ezt a könyvet, ami most itt fekszik kiterítve a takarón, Bruno már nem élt.

A macska fel akar ugrani megszokott, éjszakai őrhelyére, de az ablakmélyedés most túl magas neki, elvéti. Felemelem őt, hálásan hunyorog. A szomszéd, romos ház padlásán rákezdik a kisbaglyok, hátborzongató csecsemőgőgicsélés szűrődik be az utcafrontról. A macska figyel, ide oda mozgatja a fülét. Fonseca éppen a bulgáriai cigányokról mesél. Stefan, az egyik szereplője orvos, és a Szlivenben dúló paralízisjárványt idézi fel. Azzal alszom el, hogy a szliveni cigányok nem engedik beoltani a gyerekeiket, mert rettegnek a mérgezéstől. Elnyújtottan, hosszan sírnak a kisbaglyok, besüt a hold, a macska huppanva leugrik őrhelyéről, és visszasompolyog az ágy alá.