Tóth Krisztina: Kesztyű

Tóth Krisztina: Kesztyű

Tóth Krisztina: Kesztyű

A langaléta, hajlott hátú fiú bemegy a Mekibe, és megáll a pultnál. Nem szól semmit, csak nézi a táblát és mosolyog félszegen. A lófarkas kiszolgáló lány türelmetlenül megkérdezi:
– Kérsz valamit? A fiú vonogatja a vállát, elvigyorodik:¬
– Van ötven forintom!.
A mögötte álló pár megelégeli a vacakolást, kikerülik őt. Amikor megfordulnak a piros tálcával, jobban megnézik, és látják, hogy bolond szegény.
A fiú percek múlva még mindig ugyanott áll és dörzsölgeti a hidegtől kicsípett kézfejét. Tulajdonképpen nem is enni jött be, csak azért, hogy kicsit megmelegedjen. Az utcán tombol a szél, nem védi meg a dzseki és a kötött sapka.
Hirtelen ötlettel a vécé felé megy, megszólítja a kövér vécés nénit:
– Van ötven forintom!
A néni fölnéz, rámosolyog.
– Az kevés, angyalom, annyiért itten nem pisálhatsz. Hozzál blokkot!- és visszahajol a pletykalapba.
A srác eltűnődik a válaszon, bámul levegőbe. Valaki a kezébe nyom egy blokkot, mire boldog mosollyal elismétli:
– Van ötven forintom!
Nézi a blokkot, zsebreteszi, kikacsázik vele az utcára. Arcul csapja a hideg, behúzott nyakkal indul el a sínek mellett. Tetszenek neki a lábnyomok a hóban, különösen a puma-forma, amit egy sportcipő talpa nyomott a latyakba. Követi, igyekszik ugyanoda lépni, de egy pár méter elveszti a nyomot. Egyszer csak fölegyenesedik, mert jobbra észrevesz egy órás üzletet. Odalép a kirakathoz, lenyűgözve vizsgálgatja a sok különböző órát. Felhúzza a kabátujját és a csuklójára pillant, mint aki ellenőrzi az időt. Aztán a kézfejét nézi, hogy mennyire kivörösödött. Ismét a karórákra pillant: hosszú, torz arca tükröződik az üvegen.
Az órás után egy étterem jön, aztán a sarkon pedig egy török ruhabolt, ahol ömlesztve, halmokban kínálják a sálat, hótaposót, pulóvert. A fiú itt is megtorpan, bámulja a kirakatot, aztán benyit.
– Fél három van! Fél három! – újságolja lelkesen az eladónak. Az az órájára pillant és egykedvűen azt feleli, hogy már el is múlt. Keze a zsebében, karját a testéhez szorítva topog, mert a kis villanyradiátor alig fűti be a boltot. A fiú járkál az üzletben, közben lehelgeti és dörzsöli a kezét. Fázok – magyarázza a töröknek. Az továbbra se néz rá, csak hozzáfűzi, hogy hát igen, nagy most a hideg. Nem akar szóba elegyedni a gyerekkel, mert akkor megint itt ragad egy órára és nyomja az értelmetlen szöveget. A fiú kinyújtja a tenyerét, megmutatja, hogy van ötven forintja, aztán a kesztyűkhöz lép.
– Szerencséd van – fordul hozzá a török,- azok ott mind ötven forintos kesztyűk!
– Mind?- kérdezi hitetlenkedve a fiú.
– Mind- nyugtatja meg a férfi.
A fiú kivesz egy kéket meg egy pirosat, és felhúzza őket. A török mosolyog, de nem szól, elveszi az ötvenest.
– Itt a visszajáró- mondja a gyereknek, és újra leszámolja az ötven forintot apróban.
A fiú kimegy az üzletből, megáll, nézi a villamost. Integet az utasoknak: hol a kék, hol a piros kezével. Lépeget visszafelé. Helyenként még látszik a hóban az ugró puma, azt követi. Az órásnál megnézi az időt, háromnegyed három.
Amikor visszaér a Mekibe, már három körül jár. Sokkal többen vannak, mint fél órája, minden kiszolgáló előtt hosszú sor áll. Nézelődik, aztán hátramegy a mosdókhoz. A vécés néni először észre se veszi, csak akkor néz fel, amikor a fiú már egy ideje ott áll az ajtóban.
– Van kesztyűm! – kiált fel, amikor az öregasszony felpillant.
– El is ájulok – feleli a vécés néni. Nekem is van, de az nem ilyen szuper, mert az gumiból van. Na, menjél pisálni, ha nagyon kell.
A fiú bemegy, de nem pisil, csak nézi a kesztyűit a tükörben, amíg egy férfi arrébb nem tolja, mert szeretne végre kezet mosni.