TÓTH KRISZTINA: ITT VAGYUNK

TÓTH KRISZTINA: ITT VAGYUNK

A férfi árnyékos helyet keres az autónak, de csak egy eperfát talál az út mellett, az alá meg nem akar állni. A gyerek csukott szemmel zenét hallgat, talán észre se vette, hogy megálltak.

  • Itt vagyunk – érinti meg az apja a karját.

Végigmennek a Kossuth utcán, befordulnak a templomnál. Minden reggel itt mentem iskolába, magyaráz a férfi. Nem volt még leaszfaltozva, ősszel meg télen mindig nagy volt itt a sár.

Nehezen lápeget, a bal lábára sántít.  A gyerek semmit se mond, mintha oda se figyelne. Az egyik drótkerítésen málnabokor ága lóg ki, az apa szed egy pár szemet.

  • Kérsz?

A fiú a fejét rázza. Nehezen állja meg, hogy ne vegye elő a telefonját, de az volt a megállapodás, hogy ha itt lesznek, nap közben nem nyomogatja. Unottan baktat az éles fényben, nem tud ráhangolódni az apja gyerekkori történeteire.

A Virág utcánál bekanyarodnak, átlépnek a járdán egy döglött pockot. A gyerek visszafordul, megvizsgálja, de nem meri lefényképezni, mert hátha az is telefonozásnak számít.

  • Hasonlít a hörcsögömre- hajol a pocok fölé.
  • Akarod, hogy eltemessük?- kérdezi az apja.

A gyerek vállat von, de az apja tudja, hogy ezt szeretné. Semmi sincs náluk, egy fadarabbal turkálnak lyukat az út melletti száraz földbe. A pockot a férfi fogja meg, egy lapulevéllel beemeli a hevenyészett kis gödörbe.

  • Kiehetnénk a temetőbe is- mondja.

A gyerek vállat von.

Bekanyarodnak a Laposra. Laposnak hívják a faluban a kanyar utáni egykori területet, ahol megszűnnek az utcák és csak egyetlen házsor húzódik tovább a falu határában. Az apa meg akarta nézni a Google Earth-ön, áll-e még a ház, de a felvételen csak a magas kerítés látszott, meg egy ferdén parkoló ezüstszínű Suzuki. Dobogó szívvel készül rá, hogy esetleg semmi sem lesz már ott, csak egy halom tégla, vagy valami ismeretlen, új épület.

De nem. Az egész házsor megvan, a kőkerítésen ugyanúgy kapaszkodik a vadszőlő, mint régen. Az apa a kiálló köveken igyekszik felkapaszkodni és bekukucskálni, de a rossz lábával nem tudja megtartani magát, mindig visszahuppan a földre. A térdét masszírozza. A fiú áll, nem tud mit mondani, tűz a nap. Semmire se tudnak felállni, sehol egy vödör vagy valami létra, a kőkerítés pedig magas.

A gyerek végül felkapaszkodik a falra, elfehéredő ujjakkal tartja magát. Sorolja, mi van bent:

Kút, pad, jobbra zöld ajtó. Ponyvával letakart valami, lehet, hogy motor. A férfi bólogat, mosolyog. A fiú elfárad, visszaereszkedik a kerítésről.

  • Szomjas vagyok.

Elindulnak visszafelé, a Virág utcában az előbb eljöttek a kocsma előtt, amire az van kiírva, hogy Presszó.

Az apa lép be először, körbepillant a bádogasztalos teremben. Sokkal nagyobbra emlékezett, valahogy összement itt minden. A pult fölött légyfogó himbálódzik a huzattól. A fiú kivesz a nagy hűtőből egy jeges teát, a pultra teszi.

A pultos nő felpillant. Középkorú, szőkített hajú nő, először a gyereket bámulja. Hosszan, vizsgálódva nézi, aztán zavart tekintete átugrik az apára. Másodpercek telnek el, mire a készülődő, félszeg mosoly végre elönti az arcát, de még akkor se szólal meg rögtön. A hangja megreszket az örömtől:

  • Te vagy az, Kajsza?

Közben le nem veszi a szemét a gyerekről, mintha valami negyven évvel azelőtti, megelevenedett jelenést látna maga előtt. Az apa a pultra teszi a pénzt, mosolyog ő is, előredőlve nézi a nőt.

  • Én. Hát… csak úgy eljöttünk. Itt vagyunk.

 

A novella a Nők Lapjában jelent meg.