Tóth Krisztina: HÓLÉ

Tóth Krisztina: HÓLÉ
Adrienn egy vörös, szilveszteri parókát próbálgat. Kötött sapkát húz rá, aztán feltesz még egy napszemüveget is. Rémes. Mint egy rejtőzködő bohóc. Leveszi a sapkát, feltesz helyette egy kendőt. Göndör, vörös hajú anyókává változik. Biztos, hogy így felfigyelnek rá, elég szokatlan az ilyen haj. Az igazi haja sűrű, barna. Amikor nem festi be időben, a halántékán kétoldalt már kiütközik két fehér folt.

Ahogyan ott kísérletezik az álöltözetekkel az előszobai tükör előtt, hirtelen elszégyelli magát. Mégis, mi a fenét művel? Van saját élete, van munkája. Hogy jutott idáig? Hogy jutott oda, hogy el akar menni egy temetésre, méghozzá ilyen gyerekes álruhában, hogy oda akar lopódzni valahová, ahol neki semmi keresnivalója nincsen?

Tizenöt éve a szeretője annak a férfinak, akinek meghalt az apja. A férfi az ő vállán zokogott, ő vigasztalta egész éjszaka, ő segített kiválasztani neki a ruhát, amiben az apját eltemetik. Most mégis a feleség fog ott állni mellette, a feleséggel lépegetnek a gyászmenetben a sírhoz. Azzal a nővel, akit ő tizenkét éve látott utoljára, az óvodai ballagáson. Csak annyit tudott róla, hogy szőke, elég testes és cukorbeteg. Egy szerencsétlen, mára már hervadó asszony. Felnevelt három gyereket, és a férje ez alatt az idő alatt végig boldogtalan volt mellette.

Adrienn lehúzza a parókát és fáradtan végignéz a tükörképén. Negyven éves. Huszönöt múlt, amikor a férfit megismerte és beleszeretett. Akkor a harmadik, a legkisebb gyerek még csak három éves volt, óvodás. Hozzájuk járt, csak egy másik csoportba, a Katicába. Akkor kezdődött az egész viszony, és tart azóta is.
Szeretett volna többször kilépni, változtatni. Saját gyereket szülni. A férfi mindannyiszor visszarántotta, magához láncolta, aztán duruzsolva győzködte, hogy minek neki gyerek, ott vannak neki a kis óvodásai, mennyivel jobb így, mint rohanni haza, bevásárolni, tönkre menni egy zsörtölődő, reggelenként krákogó, örökké fáradt férj mellett. Így a gyerekekből is csak az öröm jut neki, nem kell otthon maradni velük, ha betegek, és ott van az egész nyár, amikor aztán tényleg szabad lehet! A szerelemben pedig minden találkozás ünnep, nem kell inget vasalnia, nem kell éjszakáig várakoznia, amikor a férfi nem jön haza, hiszen neki csak a jó jut, a kényeztetés és a becéző szavak.

A karácsony volt mindig a legnehezebb. Ilyenkor a férfi két hétre eltűnt, a mobilját se vette fel. Az ajándékot persze mindig elküldte egy taxival: túlzó, inkább lelkifurdalástól, mint szerelemtől fűtött kis csomagok voltak ezek. Ékszerek, amelyeket egy óvónő alig viselhetett hétköznapokon. Magas sarkú, gyönyörű cipők, amelyekben alig mentek együtt színházba. Adrienn többnyire csak akkor vette fel ezeket, ha a férfit várta, később meg már akkor sem.
Újra felteszi a vörös parókát, és megint eljátszik a gondolattal, hogy elmegy arra temetésre. Talán nem is álruhában, talán a sajátjában. Beáll fekete kabátban a gyászolók közé, mint valami távoli rokon, ismerős. Ha ezt tenné, ha csak úgy odamenne és a rábámulna a sír felett a férfira, az nyilván a kapcsolat végét jelentené. Az íratlan szerződés megszegését, amire a tizenöt év alatt soha nem volt példa.

Hülyeség volt hazahoznia ezt a parókát az óvodából, tűnődik. Hülyeség volt kivennie ezt a hétfőt. Nehezen tudták megoldani, de ő arra hivatkozott, hogy temetésre kell mennie. Ezt végül mindenki megértette, és megoldották az összevonást a Méhecskével.
Tíz múlt. Most már akkor se érne oda, ha taxit hívna. Már ott állnak mind: a férfi, a kövér, cukorbeteg feleség, a három gyerek és a megözvegyült nagymama. A vörös műszál paróka pedig itt fekszik az asztalon. Odakint sűrűn esik a hó, a gyerekek az óvodában biztosan az ablak előtt tolonganak és várják, hogy kimehessenek az udvarra.

Délután három van, amikor hirtelen úgy érzi, mégsem bírja tovább, értelmet kell adnia ennek a hétfői napnak. Felveszi a hosszú, fekete kabátot. Átbuszozik a városon, és elmegy addig a kertvárosi negyedig, ahol a férfi lakik. Itt egy kicsit lejtenek az utcák, a garázsfeljárókon drága autók parkolnak, és már világítanak az ablakok a korai, téli szürkületben. Hevesen ver a szíve, ahogyan közeledik az utcához, ahol a férfi háza áll. Megtorpan a sarokteleknél, beles a kertbe a sötétre pácolt deszkakerítésen át.

A férfi kint van, havat lapátol. Steppelt kabátban tisztíja a kerti utat. Felesleges, mert a hó már most olvad. Zubogva, kis patakokban csurog lefelé a lejtős járda mellett. Holnapra elolvad majd nyomtalanul, ahogyan ez a tizenöt év. Csak a cuppogó sár marad, és néhány fehér folt, mint az ő hajában.

(A novella a Nők Lapjában jelent meg február 3-án.)