Tóth Krisztina: GIORGI ÉS TAMARA
A múlt héten kaptam egy mailt. Először ki se nyitottam, mert valami fura reklámnak tűnt. Aztán egyik este, mikor rendezgettem a levelezésemet, mégiscsak megnéztem. Kedves apám, így kezdődött. Első pillanatban azt hittem, tévedés, de ahogy tovább olvastam, kiderült, hogy nem. Ügyetlen levél volt, valószínűleg fordítóprogrammal írták, de azért meg lehetett érteni.
Negyvenhat éve nem láttam a fiamat. A lányomat se, de most a fiam írt. Egészen kicsik voltak, hat és hét évesek, amikor az anyjuk se szó, se beszéd visszaköltözött Grúziába. Csak egy rövid üzenetet írt, aztán soha többé nem adott életjelet. A tartásdíjat, ha akartam, se tudtam volna fizetni. Rettenetes hónapok következtek, még most is összerándul a gyomrom, ha visszagondolok arra az időszakra. Mardosó bűntudatot éreztem, kétségbeesést és dühöt, hogy megfosztottak a gyerekeimtől, a megszokott életemtől, és nem tehetek semmit, sőt, még nekem kell magyarázkodnom a barátaim és a családom előtt, hogy nem, egyáltalán nem üldöztem el őket. Sose derült ki, hogy mi történt, miért hagyott faképnél a feleségem.
Akkor ő még nagyon fiatal volt, huszonhat éves. Addig azt hittem, boldog velem.
Az ügyvéd két évig próbálkozott. Leveleket küldözgetett a Moszkvába, a Magyar Népköztársaság Nagykövetségére, és Tbiliszibe, a polgármesteri hivatalba. Egyetlenegyszer kaptunk oroszul választ: egy gépelt, kurta értesítést, hogy nagyon sajnálják a történteket, de nem tudnak segíteni. 1987. április 17-én kelt a levél, ezt örökre megjegyeztem. A feleségemnek tucatneve van, képtelenség lett volna megtalálni a családját a telefonkönyv alapján, úgyhogy tulajdonképpen feladtam a keresést. Úgy gondoltam rá és a gyerekekre, mintha meghaltak volna. Csak így lehetett kibírni: tulajdonképpen elgyászoltam őket. Ha házasok lettünk volna, talán maradt volna valami esélyem a hivatalos keresésre, mert a nemzetközi egyezmények alapján indíthattam volna rendőrségi eljárást eltűnt személyek felderítésére, de így a rendőrségen csak vonogatták a vállukat, hogy biztos megbántottam az élettársamat valamivel, a nők szoktak ám ilyesmit csinálni, előbb-utóbb majd biztosan előkerül.
Soha nem került elő.
Voltak később az életemben hosszabb-rövidebb kapcsolataim, de nem nősültem meg. Ha a nők az életemről kérdeztek, az egyszerűség kedvéért azt feleltem nekik, hogy nincs gyerekem. Anyám szabályosan belebetegedett a történetbe, szerintem 1989-ben tulajdonképpen ebbe halt bele. Apám még jó pár évig élt, de kemény, sváb férfi volt, nem hozta többé szóba a volt családomat.
A fiam azt írta ebben a levélben, hogy a Balatonhoz utazik a gyerekeivel, és ha én vagyok az a M. Miklós, aki Ekaterina Kapanadze élettársa volt 1979 és 1986 között, akkor írjak vissza neki, hogy megálljanak Budapesten és felvehessük a kapcsolatot.
Egy teljes napig gondolkodtam, hogy mit válaszoljak. Végül úgy döntöttem, hogy nem kell magyarázkodnom, ez tulajdonképpen egy ajándék a sorstól. Kései kárpótlás, amit el kell fogadnom. Elmúltam nyolcvanöt éves, és megint lesz egy fiam, aki talán, remélem, a lányomhoz is elvezet majd. Sőt, lesznek unokáim!
Csütörtökön elmentem a piacra. Mindig csütörtök a piacos napom, a péntek séta és a patika ideje. Vittem a bevásárlótáskát, és arra gondoltam, valami jó bort kell vennem erre a különleges alkalomra. Vásároltam sajtokat, zöldséget, krumplis kenyeret a péknél, aztán betértem a kifőzdébe, ahová ilyenkor, bevásárlás után mindig beülök egy menüre. El akartam mesélni Jenőnek, hogy van egy fiam, mert valakivel muszáj lett volna megosztanom, de aznap nem volt bent, úgyhogy egy kollégája szolgált ki.
Amikor kijöttem a kifőzdéből, az egyik házon, szemben, észrevettem egy reliefet. Évtizedek óta járok erre, de sose néztem még fel oda. Két kopott kis szobor a kapubejáró felett. Egy fiú meg egy lány : a vonásaikat nem lehet kivenni. Álltam a zebránál és az jutott eszembe, hogy Úristen, nem is emlékszem az arcukra. Giorgi és Tamara, két kis, megkövült alak, hát megelevenedtek, és én kivártam őket, élek.
(A novella a Nők Lapja 47. számában jelent meg.)
