Tóth Krisztina: Édes jó anyám, mi van veled?

Tóth Krisztina: Édes jó anyám, mi van veled?

A bezártság heteiben volt időm, hogy gondolkozzam az életemről és arról, mi hiányzik leginkább az új helyzetben. Az utóbbi években rengeteget utaztam, erőn felül vállaltam szerepléseket, hogy segítsem a megjelenő könyvek utóéletét. Most, a karanténban végre az írásra figyelhettem, ami a tulajdonképpeni dolgom. Mindent át kell gondolnunk, ha túl akarunk élni, és nem belepusztulni abba a pörgésbe, amibe magunkat hajszoljuk. Kevesebb is elég mindenből. Ez talán egyedül az időre nem igaz, az időre, ami minden szöveg, tágabban minden műalkotás legfontosabb komponense. A ráfordított, belső idő.
Megfogadtam, hogy kevesebbet fogok utazni, és ebben a hirtelen támadt csendben és magányban írtam még egy levelet kedves, vírustól támadott földrészünknek. Minden este nézem foltokkal borított testrészeit, ahogy a járvány terjed rajta, és a hírek után hívom az anyámat, aki hol felveszi, hol nem, attól függően, hogy meghallja-e a telefont.

(Róth Miksa Emlékház: Karantén Múzeum Extra 2.)