„Korán sötétedett. Kihalt volt az autóút, szürkén csillámlott az esőtől. Kopasz fák, sáros, dermedt földek mellett haladtak el. Délután négy körül járt még csak az idő, de már gomolygó, ködös sötétséget fúrt át a kocsi fényszórója, mintha éjszaka autóznának. Amikor végre feljutottak az épület kövezett udvarához, és a kapus beengedte őket, mindnyájan megborzongtak a kinti, csontig hatoló hidegtől.
Az Ezüsthíd otthont feldíszítették az ünnepekre. A bejáratot vézna girlandokkal vették körbe, a cellux helyenként már el is engedett az állandó széltől és a szitáló esőtől. A folyosó mennyezetéről papírból kivágott csipkehópihék csüggtek, meglebbentette őket a huzat. Áginak a gyerekek óvodai évei jutottak eszébe. Ők is vagdostak otthon annak idején kisollóval ilyen csipkedíszeket, amiket aztán a Maci csoport és a Katica csoport ablakaira ragasztottak.
Meglepően meleg volt már a folyosón is. A kabátokat letették a fogasra, aztán egy nővér bevezette őket a tágas közös helyiségbe, ahol az A épület lakói ilyenkor többnyire tévéztek vagy bóbiskoltak. Aki akart, a szobájába húzódott, de a legtöbb bentlakó jobban szeretett ezeken a sötét délutánokon itt üldögélni a többiekkel.”