Tóth Krisztina: BALÁZS VAGYOK
Mi történhetett? Felébredek, és hirtelen nem tudom, hol vagyok. A teraszra nyíló ajtón színes légyfogó-füzér himbálódzik. Festett, áttetsző műanyag halacskákból készült függöny. Honnan olyan ismerősek ezek a halacskák? Jártam már itt? Aztán rájövök. A szusi mellé szoktak ilyeneket adni, ezekből kell kinyomni a tekercsekre a szójaszószt. Ehhez a függönyhöz legalább száz darabot használtak fel, más-más színűre festve mindegyiket.
– Látom, bírod a szusit – mondom könnyedén a konyhapulton pakolászó, hosszú hajú lánynak, akinek a nevére képtelen vagyok visszaemlékezni.
Ha most telefonon rendelne egy szusit, legalább megtudnám, hogy hívják.
Meglepődőm a saját hangomon. Kásás és idegen: nem úgy szól, ahogyan megszoktam.
Csak arra tudok visszaemlékezni, hogy elmentünk tegnap egy tóparti helyre bulizni.
A legutolsó kép az, hogy állunk a parton, az egyik fiú ruhástól belegázol az éjszakai vízbe, a barátnője kiabál, én meg üvöltve énekelek. Utána… filmszakadás.
A lány megfordul, néz rám nagy szemekkel, mintha maga se értené, hogy kerülök ide. Odakint már fényes dél van, autók dudálnak, színes ruhákba öltözött nyaralók tülekednek a járdán.
Az ismeretlen lány, akinek fogalmam sincs a nevéről, pizsamát visel: világoskék rövidnadrágot és Snoopy-s pólót. Valami földszinti apartman-félében vagyunk, nem is lakásban. Odahozza a bögrét és leteszi az Ikea ülőkére az ágy mellé. Megkérdezi, kérek-e cukrot.
Nem merem kinyitni a számat, mert az előbbi, ragacsos hang megijesztett. Azon gondolkodom, hogy kellene kimászni ebből a helyzetből, hogy meg ne bántsam. Tényleg nem emlékszem semmire. Hol lehet a telefonom?
– Ezt keresed?
Odanyújtja, fel van töltve. Bekapcsolom. Délután kettő van! Megnézem magam a képernyőn és elrémülök, a fejemhez kapok. Be van kötve, a szemem alatt véraláfutás. Ezek szerint valami történt velem. Ha pedig történt, akkor nem arról van szó, hogy én ezt a lányt felszedtem, hanem valami másról. Közben a Snoopy-s pizsamás kenyeret pirít, odahozza a tányért és az ülőkére teszi.
– Nem szédülsz?
– Nem.
Ruhákat vesz ki a szekrényből, közben azt bizonygatja, hogy komolyabb baj is lehetett volna. Azt mondja, nagyon elkattantam tegnap, és a másik srác is be volt állva. Azon húztam fel magam, hogy a csávó a barátnőjét cikizte. Hogy mennyire nem bírja, amikor a csajok hasra híznak, legalább venne fel olyan pólót, amiben nem látszik.
Nézek a lányra, és próbálom felidézni, hogy ő ott volt-e. Zavaros képek rémlenek fel bennem, de ez a lány nem szerepel rajtuk, csak a részeg srác meg a sírdogáló, megszégyenített barátnője.
– Pont végeztem tegnap, mikor ti ketten egymásnak mentetek. Ott dolgozom – magyarázza a lány. Gondoltam, jobb, ha itt alszol, mint kint, a vizes homokban.
– Balázs vagyok – felelem idétlenül, pirítóssal a számban.
– Tudom. Láttam a személyidet. Én meg Zsuzsa. Csináltassunk röntgent?
Nem muszáj, felelem, és hálásan nézek rá.
– Tudod, a húgomat is mindig csúfolták. Aztán… harmincnégy kilóra lefogyott – magyarázom. Kórházba kellett fektetni.
– Az komoly. Majd a kocsiban elmeséled. Azért megmutatjuk a fejed egy orvosnak, jó?
Kikászálódóm az ágyból, a ruhámból homok pereg. A tornacipőmön rászáradt iszap. Zsuzsa a fejével int, hogy ott a zuhanyzó, aztán utánam szól:
– A kötést ne vizezd be!
Tizenkét év múlva, amikor elhajtunk kocsival a nyár végi tóparton, megkérdezem tőle, emlékszik-e arra a halacskás függönyre.
– Persze, bólogat. Én fűztem.
Itt ismertem meg anyukádat – mutatok ki a partra a gyereknek. Még mindig meleg van, de az alacsony délutáni napsütésben csak kevesen fürdenek.
– Hogy ismerted meg anyut, mit mondtál neki? – kérdezi a tízéves.
Összenézünk a feleségemmel, aztán válaszolok:
– Hogy is? Hát… azt mondtam neki, hogy… Balázs vagyok.
A novella a Nők Lapja legújabb, augusztus 28-i számában jelent meg.
