Tóth Krisztina: ADVENT

Tóth Krisztina: ADVENT

(Jánosnak, fentre)

Most még jó, mert nem fagy. A január a legrosszabb, akkor vannak a legnagyobb hidegek. Engem többször is ezek a kutyák mentettek meg. A Lizzi már tizennégy, a Lajka csak kilenc. Ekkora volt, amikor hozzám került. Soványan, férgesen, még fosott is szegény. Azt hittem, meg se marad, így elfért a kabátomban, akkora volt. Aztán látod, itt van. Itt vagyunk. A Lajkát megörököltem, meghalt a gazdája.

A negyedik telet húzom ki sátorban. Ezek melegítenek, ott fekszenek mellettem. Ha érzik, hogy hűlnék kifele, addig nyalják az arcomat, amíg fel nem ébredek. Eddig mindig felkeltettek, még akkor is, amikor nagyon részeg voltam, mert volt azért olyan is. Bökdöstek, nyüszítettek, aztán csak felébredtem, az anyjuk istenit. Mert ezek nem hagynak meghalni engem, tudják, akkor nekik is annyi, akkor nekik se lesz több kaja. Amikor télen felkeltenek, mert hideg a pofám, akkor nem megyek ám ki a sátorból, csak kúszok ide-oda, így, félkönyéken, amíg vissza nem jön belém egy kicsit a meleg. Olyanok ezek, mint a hogyishívják, szénmonoxid jelző. De vigyázok is rájuk, ne félj, nem nyúlhat ezekhez senki se egy ujjal se. Ők az én gyerekeim.

Azért nem megyek szállóra se, mert oda őket nem lehet bevinni. Akkor meg mit csináljak, mondjad meg? Két évvel ezelőtt lett volna egy állás, éjjeliőrt kerestek a Keletinél egy építkezésre. Adtak volna helyet fűtött konténerházban, de azt volt a kikötés, hogy a kutyákat nem vihetem be. Kint kellett volna őket hagyni az udvaron, érted?

Kértem egy nap gondolkodási időt, aztán mondtam, hogy nem megyek. Nem én. Vagy jöhetnek be velem ők is, vagy nem vállalom. Azt mondták, hülye vagyok, magam alatt vágom a fát, más bezzeg örülne egy ilyen lehetőségnek. Hát akkor menjen más, mondtam, és jöttünk szépen vissza ide. Kibírtuk, látod. Nem mondom, hogy könnyű volt, ez a pár hónap mindig húzós, de nap közben le szoktunk jönni ide az aluljáróba, itt melegebb van.

Csak az a lényeg, hogy ne üljél le, vagy ne tegyél magad alá kartont, mert az már olyan, mintha életvitelszerűen lennél itt. Érted. A kutyák különben nem bántanak senkit. Ezzel is szoktak ám csesztetni, hogy tegyek fel rájuk szájkosarat, meg pórázt, merthogy ez közterület, meg ilyenek.

Most azon röhögök, hogy az a sok marha, aki itt beszólogatott nekem reggelenként a szájkosár végett, az mind hordja. Nézd meg, itt jön-megy az összes, még a zsernyákokon is fekete szájkosár van. Helyes is. Az emberek sokkal veszélyesebbek, mint ezek, mert marják egymást össze-vissza. A kutyákban több szeretet van, ezt én mondom neked.

Én nem félek a vírustól. Tudod, mit szoktak mondani, csalánba nem üt a mennykő. Énrajtam nem fog az a szar vírus, te csak legyél benne biztos. Korona. Oda ne rohanjak. El ne kapjam már, mert én leszek itten akkor a király, érted.

Mit hoztál?

Zoknik, na ez jó. Ebből hozhatnál többet is, mert lábam mindig átvizesedik, aztán nincs, ahol megszárítsam. Fönt a Lidl szellőzőjénél régen lehetett, de most ott van két csávó, szar drogosok, azok nem engednek oda senkit. A bolt időnként elzavarja őket, de vissza szoktak jönni a meleg végett.

Ez is jó, eláll.

A kekszet bele szoktam darabolni a kannás borba, mert nagyon kilazultak a fogaim, nem tudok rendesen ráégni. De ha beledarabolom, olyan lesz, mint a tápszer, úgy is hívom. Azzal el lehet lenni, kicsit a hideg ellen is véd. Csak nem szabad sokat inni, mert akkor jön a fagyás. Attól kell félni, haver, nem a vírustól.

Ebbe meg mi van? Csont? Mennyi maradék! Rendes tőled, hogy rájuk is gondolsz. Külön kell őket etetni, mert a Lizzi nagyon morgós lett, mióta ilyen öreg. Szerintem valami ízületi baja is van, nézd meg, húzza a hátsó lábát.

Hé, hé, várjatok már, mindjárt keresek valamit, amire letehetem. Ezek mindig előbb esznek, mint én, ez a rend. Így is van jól.

Ne marakodjatok már, kuss legyen, hallod! Lizzi, az anyád istenit! Ne veszekedjetek már, Advent van. Vagy még nincs? Dehogyisnem. Majd hozzál egy naptárat is legközelebb, olyan nagyot. Kirakom belülre a sátorba, hadd szigeteljen.

—–
A fotó, amelyhez a novella készült, Szalai Imre munkája.
A novella a 20/20 projekt keretében született, amelyet kortárs írók és a Budapest Street Photography Collective (BPSPC) alkotnak.
Támogató: Könyves Magazin,
Szponzor: Mastercard.