Rossz versek és 14 el nem beszélt történet

... többkevesebb

1 napja

"Ezt a szöveget írtam Tóth Krisztina ötvenéves születésnapjára, a Petőfi Irodalmi Múzeumban hangzott el két évvel ezelőtt. Nemrég volt a születésnapja, ennek az örömére közöltem most a köszöntőt a Bárka folyóiratban, a régi (mindenkori) barátsággal és szeretettel. Örülök, hogy ismerhetem, csodálatos, hogy ilyen kortársaink vannak.

<Volt egyszer egy lány Budapesten ... kicsi volt, kecses, macskaarcú, mint egy mongolba-oltott Tanagra-figura.>

Ezt nem én írom, ezt Szabó Magdáról írták, de valahogy így láttam én Tóth Krisztinát, amikor megismertem japánosra vágott fekete hajával – törékeny volt és franciásan elegáns, hiszen akkoriban tért vissza két év után Párizsból a teljesen megváltozott Pestre. Az egyetem lépcsőjén mutatták be nekem kilencvenkettőben, publikáló költő volt már, volt kötete is, az Őszi kabátlobogás. Persze hogy olvastam, sőt, ez volt az egyik első, amit Magyarországra kerülve kivettem a könyvtárból, hiszen már nyolcvanhétben erősen megjegyeztem magamnak, amikor az első, még tizenévesen írt verseit olvastam a Magyar ifjúságban. Rányitottam, és rögtön tudtam, hogy ezt az átütő hangot keresem – irónia még nem volt azokban az azonnal megjegyezhető, de soha el nem felejthető dallamokban, csak valami levegős, fájdalmas melankólia. Érezni lehetett, hogy otthon van a versben, és csak a versben van otthona, talán ezért is lett annyira fontos nekem később is, amikor én is elvesztettem az otthonomat. A pontosan felrajzolt helyszíneket, a Dunapartot és a Rottenbiller utcát nem ismertem, Kolozsvárról nézve Budapest végtelen messze volt, bár összekötött minket országaink nyomasztó, reménytelennek tetsző szürkesége, amit csak átrendezett, de nem váltott meg az, hogy szuvenírdarabkákká szabdalták a vasfüggönyt.

Nem sokkal később elkezdünk összejárni többen, kötet előtt álló vagy egy-két kötetes szerzők, egy idő után már az ő kék falú lakásában találkoztunk, hosszú évekig havonta összeült ez a névtelen, de számomra nagyon meghatározó irodalmi kör, amelyről, úgy tudom, egyetlen fénykép sem készült, mert nem mítoszépítéssel foglalkoztunk, hanem írni akartunk, és egymás verseit olvasni, és persze beszélgetni az irodalomról. Kriszta, aki akkoriban a Francia intézetben dolgozott, nemcsak házigazda volt, hanem a társaság központja is, szellemes társalgó, mindig volt valami izgalmasan abszurd sztorija, amit az elbeszélései során kész novellává kerekített – ma is szívesen mesél olyan hajmeresztő, mégis naponta felbukkanó képtelenségekről, mint az univerzális sírkőtisztító vagy az Ébredj Magyarország mozgalom ingyenes hastánctanfolyama...

<Anna, neked olyan kun arcod van>, mondta nekem egyszer elgondolkodva, mintha átlátott volna rajtam és megpillanthatná a mögöttem sorakozó, éles arccsontú ősöket. Közben Füles kutya a gazdájává választotta, és megszült a hálószobájában – később mindenféle szebbnél szebb macskák tették ugyanezt-, ifjú költők csatlakoztak és tűntek el, aztán egyszer csak átjött a szomszédból a kérlelhetetlenül okos és még annál is haragosabb huszonéves Simon Balázs – amikor néhány év múlva, fájdalmasan fiatalon meghalt, egymástól függetlenül verset írtunk róla, és mindkettőnk szövegében szerepelt a <napóra> szó, mint valami halálon túli üzenet vagy titokzatos jel. Jeleket kerestünk: verseket írtunk. Rejtvényt fejtettünk, de senki sem sámánkodott elrévülve, nem voltak lerészegedések és hőzöngések, pletyka is alig, de volt csendes versolvasás és parázs vita a jelenlévő nyolc-tíz költő és két-három prózaíró közt. Szavakkal játszottunk, verseket álmodtunk és álmokat meséltünk, Kriszta verseiben ekkor kezdtek egymásra fényképeződni és titokzatosan átfordulni egymásba a sorok és a szavak, és nemsokára megjelent a Beszélgetés fonala, amihez Mándy írt novellával felérő fülszöveget. Ebben az időben álmodtam egy szót Krisztáról és Krisztának: <somnivore>, azaz álomevő. Verscím lett belőle, ami éppen nem az álomról szól, hanem az álomszerű életről, a szerelemben sem feloldhatató végső magányról:

Hogy évek óta nem tudok aludni
ebben a testben senki kézzel
ha simogatja se tudja lehunyni
benti szemem a hóba néz fel.

Rezzenéstelen tekintettel felnéz a hóba, hogy belehulljon az ég és az emberek szomorúsága. Magába issza a fájdalmat, és örökké szomjas. Ahogy máshol Simon Balázsnak írja: <Mnémoszüné: nem alszik, sose pislog. Minden tekintet számontartatik.>

Most már magát Szabó Magdát kell idéznem, és nemcsak a Múzeum patinás terének személyes emlékei, a száz év és az ötven év távlatainak párhuzama vagy bármiféle képzelt vagy valós hasonlóság miatt, hanem a pályépítés rendkívüli tudatossága és a pályaív közös lendülete miatt, amely megmutatja, hogy a tehetséghez emberfeletti kitartásnak és célra tartó fegyelemnek is társulnia kell, különben nem jutunk sehová. Szóval: Mnémoszüné. Szabó Magda szavaival maga az író az emlékezet istennőjének földi helytartója:

<Remélem, nem képzelted, hogy aki ír, az úr? Menj már, fiam, mesterséged csapda, soha nem lesz egy gyanú nélküli másodperced, az agyadba szerelt kamerát ki nem kapcsolja senki, amíg élsz, te magad sem tudod megállítani. Még csókolózni sem úgy fogsz, mint más, aki nem kapta meg az alkotás képességét, míg ölelkezel, egyszerre kétfelé is figyelsz, aztán fogod a pillanatot, és beteszed emlékezeted jégládájába, utólagos felhasználás érdekében.>

Tóth Krisztina álmodó, nem álmodozó. Az álmodó nem fél a nyitott szemtől, alvajáró biztonsággal futja kiszabott útját. Stindberggel mondja ki, hogy <Minden megtörténhet, minden lehetséges és valószerű>, és a világtág szem kamerája mindent rögzít, hiszen ez a dolga. Objektív. Nincsenek előtte tabuk, hazugságok, nem ismeri a csalást és a sumákolást. Kimetsz ugyan egy-egy képet, de minden fotó a teljes fényt és a teljes sötétet hordozza magában.

Később egy ideig szomszédok lettünk a Százados úti művésztelep két oldalán Az irodalmi kör lassan felbomlott, ahogy gyerekek és könyvek születtek, – azt hiszem, ilyentájt írta rólunk Dunajcsik Mátyás A kiborg és a gésa című esszéjét, benne ilyen korrajznak is beillő mondatokkal, mint: Adott két nő valahol túl a harmincon, gyerekkel, férjjel, családdal, háztartással. Ez eddig rendben is volna. Csakhogy ez a két no <metafizikai szilánkot kapott a fejébe>.
Ennek következtében kettős látásban szenved. Kettős életet él: gésa, vagy éppen kiborg – de én most nem beszélnék háztartási mifenékről. Csak azért említem a közös teret, mert én Kriszta sok-sok írásának a helyszínében felismerem a kisbolt, a kenyérgyár és a kertes sorházak környékét, és tudom, hogy milyen végtelen precizitással rögzít. Egyik kedvenc sorom tőle: <Pontos, pontos szavakat kérek. Téglaport! Villanydrótot! Pihéket!> Talán most már pontot használna felkiáltójel helyett, de a szavai változatlanul hiperpontosak, a mondataiban nem találni lazaságot vagy fecsegést. Nemcsak azt tudja, hogy mivel tartozik a mesterségének, de azt is, hogy a szakmai tudás mit sem ér, ha nem párosul megértő figyelemmel. Ettől az odafordulástól – <nevezd csak szeretetnek> szólna rám Visky András, de én most csak empátiának, gyöngédségnek, gyógyító erőnek nevezem – ettől lesznek a szövegei nemcsak épek, de elvenek is. A rögzítés objektív, de nem hideg, mert nem prekoncepció indítja el, hanem a mindig megújuló kíváncsiság.

Maradjunk még egy kicsit a pontos szavaknál. Nemcsak álomszavai és lebegő sorai vannak, nemcsak titokzatosan sugallatos dallamai, hiszen bárhol nyitjuk ki a könyveit, éles fényben állnak tárgyak és fogalmak. Sőt, ki se kell nyitni, elég kimondani: pixel, vonalkód, pillanatragasztó. Egy kor vibrálása és ragadós kétségbeesése. Vagy mondjuk ki: marmonkanna, tükrös paplan, prakker. Vagy nézzük ezt: <A vinklivasak kiglettelése után a belső dekorsziklák következtek>. Mondjuk ki: bólogatós halogénlámpa. Vagy mondjuk ki latinul: Beryx decadactilus – mellesleg: el tudunk képzelni egy verset a tízujjú halról? A kedvencem mégis a Hammerite, amit szerintem korábban még senki nem kockáztatott meg versben – ráadásul micsoda rímmel!

Ifjú apák és még ifjabb anyák
szerelnek hintát, húznak kerti széket
a napos fűre. Villog a csavarkészlet
és a kapupánton a Hammerite,
– hát én immár kit hívjak, mondd csak, át
a nagylétrát lehozni?

Mnémoszüné mindent felhasznál, egy beszélgetésfoszlány rímeit (elmúlás – M nullás), de még az olyan álmodott rímeket is félreteszi, mint a borosta – Baross tér. <Olyan ez, mint a kacatos doboz, amiben a gördülőcsapágytól a celluxig együtt hányódik minden.> mondja, és hozzáteszi: <Egyszer a legfurcsább, leghaszontalanabb apróság is megtalálja a helyét, csak ki kell várni azt a verset>.

Versben viszont így beszél:

<Folyton a kapkodás, a keresgélés, hogy hol van:
én emlékezzek mindennek a helyére?
Mikor alhatok úgy, hogy ne soroljam
a nevüket? Mikor alhatok végre?>

A szem alvás közben is nyitva van, az agy akkor is dolgozik – de ébren, ideális esetben, nincs kapkodás és keresgélés. Amikor van idő írni – mert az idő csak az élők ellensége, az íróknak barátja – akkor egyszer csak minden összeáll. <Számon tartatik minden szemnyi részlet.> A történeteknek eleje-vége, a versnek dallama lesz, és a hívórímre is érkezik felelet. Az írás tere rendezett, a szerkezet hibátlan, ép és maradandó. Az írás: otthont teremt. A nyelv házában ellakhatunk minannyian, ellenállva egy ideig – jóideig – a múlásnak.

Eszembe jut az Akvárium részlete a lakásokat berendező, ide-oda cipekedő otthontalan asszonyokról: <Már akkor rossz helyre került, mikor megszületett. Az ilyenek sose jutottak haza, eleve nem is lehettek otthon sehol, hiába kutatták forgolódva a világnak valmely újabb szögletét, amelyet meszeléssel, súrolással, varrással birtokba vehettek volna.>

Az író mindig hazajut. Nyugodtan rögzít, kivárja, nem kapkod, mert az írás idejében minden lehetséges. A véletlen művek sorsot gyárt, az úttalan út jól látható nyomot hagy a hóban. A versben hazatalál az idegen tér és idegen test, értelmet kap az árnyék és tükör, megtudjuk, hogy <Ki ez az üvegbőrű ember, aki engem gondol az ágyon>, átlátjuk ittlétünket, és dobogni kezd a mondat szíve: <Azt hittem nem tudom lehet hogy tudtam és csak sose hittem>. Az írás olyan erőteret teremt, amiben az első mozdulattól az utolsóig minden rendben van, mert haladás közben a helyére kerül minden – így lesz Tóth Krisztina tíz éves korában írt prózakezdeményéből, a King, a kis leopárdból negyven év múlva Párducpompa…

Az író figyel. Ha Tóth Krisztinára nézünk, egy olyan tekintettel szembesülünk, ami nem keresztülnéz rajtunk, hanem átlát. Átlát és leír, talán sajnál is, néha mulat a hülyeségeinken. És persze saját magán is, mert már régen nem kívülálló, hanem közülünk való. A sátorra vágyó gyerekkori nomádból, a magányos indiánból időközben törzsfőnök lett, A pálya delelőjén áll, és egy csöppet se fáradt, pedig vitézül kiküzdötte magának, hogy akár ülve is mondhasson verset. Nem akar irányítani, de nem tűri, hogy irányítsák.

Erről eszembe jut, mit mondott a fiam kétéves korában: Ne nevelj! Van nekem nevem! Tóth Krisztinának neve van, életműve van, örök helye van az irodalomban. Véghezvitte, amit Burgess tanácsolt Patty Smithnek: Make yourself a good clean name, and stick to it – Csinálj nevet magadnak, és tartsd meg tisztán – de minden hírnél és névnél jobban érdekli az írás, a szöveg, a rögzítés kötelessége.

Aki ötvenéves, az látja már a visszatérő mintázatokat. Az kimondja, amikor azt látja, hogy <Reménytelenül ismétlődik minden.>

Ott állok én is Krisztával a lépcsőn, és nézem, ahogy megint befagy a történelem, beáll a jég kelet és nyugat között, elvasfüggönyöződik a tudatunk, hogy rá ne lássunk a saját hiányainkra. Itt élünk, és felelősséggel tartozunk a gyermekeinkért. A nagyobbik fiam most tizenöt éves, mint én voltam, amikor Kriszta első versében felismertem, hogy Igen, ez kell nekem – és most pont Tóth Krisztinából jutott tovább az irodalmi versenyen. Kiskora óta ismeri Krisztát, de csak most fedezte fel magának a legújabb verseit. Azt mondja, végre valaki, aki nem hazudik és nem szépít, hanem a képünkbe vágja, hogy valamennyien kivétel nélkül meghalunk. A finom dallam szépsége mögött ő is meglátta azt a szemet, amely egyenesen a végtelenre fókuszálja a tekintetét.

Mnémoszüné nem alszik. Ismeri az életet és ismeri a halált, helyettünk is emlékezni fog.

Mert mind meghalunk, de vannak köztünk halhatatlanok.

Isten éltessen sokáig, Kriszta!"

(Szabó T. Anna)

www.barkaonline.hu/utoer/6679-szabo-t--anna-tarcaiEzt a szöveget írtam Tóth Krisztina ötvenéves születésnapjára, a Petőfi Irodalmi Múzeumban hangzott el két évvel ezelőtt. Nemrég volt a születésnapja, ennek az örömére közöltem most a köszöntőt a Bárka folyóiratban, a régi (mindenkori) barátsággal és szeretettel. Örülök, hogy ismerhetem, csodálatos, hogy ilyen kortársaink vannak.

„Volt egyszer egy lány Budapesten ... kicsi volt, kecses, macskaarcú, mint egy mongolba-oltott Tanagra-figura.”

Ezt nem én írom, ezt Szabó Magdáról írták, de valahogy így láttam én Tóth Krisztinát, amikor megismertem japánosra vágott fekete hajával – törékeny volt és franciásan elegáns, hiszen akkoriban tért vissza két év után Párizsból a teljesen megváltozott Pestre. Az egyetem lépcsőjén mutatták be nekem kilencvenkettőben, publikáló költő volt már, volt kötete is, az Őszi kabátlobogás. Persze hogy olvastam, sőt, ez volt az egyik első, amit Magyarországra kerülve kivettem a könyvtárból, hiszen már nyolcvanhétben erősen megjegyeztem magamnak, amikor az első, még tizenévesen írt verseit olvastam a Magyar ifjúságban. Rányitottam, és rögtön tudtam, hogy ezt az átütő hangot keresem – irónia még nem volt azokban az azonnal megjegyezhető, de soha el nem felejthető dallamokban, csak valami levegős, fájdalmas melankólia. Érezni lehetett, hogy otthon van a versben, és csak a versben van otthona, talán ezért is lett annyira fontos nekem később is, amikor én is elvesztettem az otthonomat. A pontosan felrajzolt helyszíneket, a Dunapartot és a Rottenbiller utcát nem ismertem, Kolozsvárról nézve Budapest végtelen messze volt, bár összekötött minket országaink nyomasztó, reménytelennek tetsző szürkesége, amit csak átrendezett, de nem váltott meg az, hogy szuvenírdarabkákká szabdalták a vasfüggönyt.

Nem sokkal később elkezdünk összejárni többen, kötet előtt álló vagy egy-két kötetes szerzők, egy idő után már az ő kék falú lakásában találkoztunk, hosszú évekig havonta összeült ez a névtelen, de számomra nagyon meghatározó irodalmi kör, amelyről, úgy tudom, egyetlen fénykép sem készült, mert nem mítoszépítéssel foglalkoztunk, hanem írni akartunk, és egymás verseit olvasni, és persze beszélgetni az irodalomról. Kriszta, aki akkoriban a Francia intézetben dolgozott, nemcsak házigazda volt, hanem a társaság központja is, szellemes társalgó, mindig volt valami izgalmasan abszurd sztorija, amit az elbeszélései során kész novellává kerekített – ma is szívesen mesél olyan hajmeresztő, mégis naponta felbukkanó képtelenségekről, mint az univerzális sírkőtisztító vagy az Ébredj Magyarország mozgalom ingyenes hastánctanfolyama...

„Anna, neked olyan kun arcod van” mondta nekem egyszer elgondolkodva, mintha átlátott volna rajtam és megpillanthatná a mögöttem sorakozó, éles arccsontú ősöket. Közben Füles kutya a gazdájává választotta, és megszült a hálószobájában – később mindenféle szebbnél szebb macskák tették ugyanezt-, ifjú költők csatlakoztak és tűntek el, aztán egyszer csak átjött a szomszédból a kérlelhetetlenül okos és még annál is haragosabb huszonéves Simon Balázs – amikor néhány év múlva, fájdalmasan fiatalon meghalt, egymástól függetlenül verset írtunk róla, és mindkettőnk szövegében szerepelt a „napóra” szó, mint valami halálon túli üzenet vagy titokzatos jel. Jeleket kerestünk: verseket írtunk. Rejtvényt fejtettünk, de senki sem sámánkodott elrévülve, nem voltak lerészegedések és hőzöngések, pletyka is alig, de volt csendes versolvasás és parázs vita a jelenlévő nyolc-tíz költő és két-három prózaíró közt. Szavakkal játszottunk, verseket álmodtunk és álmokat meséltünk, Kriszta verseiben ekkor kezdtek egymásra fényképeződni és titokzatosan átfordulni egymásba a sorok és a szavak, és nemsokára megjelent a Beszélgetés fonala, amihez Mándy írt novellával felérő fülszöveget. Ebben az időben álmodtam egy szót Krisztáról és Krisztának: „somnivore”, azaz álomevő. Verscím lett belőle, ami éppen nem az álomról szól, hanem az álomszerű életről, a szerelemben sem feloldhatató végső magányról:

Hogy évek óta nem tudok aludni
ebben a testben senki kézzel
ha simogatja se tudja lehunyni
benti szemem a hóba néz fel.

Rezzenéstelen tekintettel felnéz a hóba, hogy belehulljon az ég és az emberek szomorúsága. Magába issza a fájdalmat, és örökké szomjas. Ahogy máshol Simon Balázsnak írja: „Mnémoszüné: nem alszik, sose pislog. Minden tekintet számontartatik.”

Most már magát Szabó Magdát kell idéznem, és nemcsak a Múzeum patinás terének személyes emlékei, a száz év és az ötven év távlatainak párhuzama vagy bármiféle képzelt vagy valós hasonlóság miatt, hanem a pályépítés rendkívüli tudatossága és a pályaív közös lendülete miatt, amely megmutatja, hogy a tehetséghez emberfeletti kitartásnak és célra tartó fegyelemnek is társulnia kell, különben nem jutunk sehová. Szóval: Mnémoszüné. Szabó Magda szavaival maga az író az emlékezet istennőjének földi helytartója:

„Remélem, nem képzelted, hogy aki ír, az úr? Menj már, fiam, mesterséged csapda, soha nem lesz egy gyanú nélküli másodperced, az agyadba szerelt kamerát ki nem kapcsolja senki, amíg élsz, te magad sem tudod megállítani. Még csókolózni sem úgy fogsz, mint más, aki nem kapta meg az alkotás képességét, míg ölelkezel, egyszerre kétfelé is figyelsz, aztán fogod a pillanatot, és beteszed emlékezeted jégládájába, utólagos felhasználás érdekében.”

Tóth Krisztina álmodó, nem álmodozó. Az álmodó nem fél a nyitott szemtől, alvajáró biztonsággal futja kiszabott útját. Stindberggel mondja ki, hogy „Minden megtörténhet, minden lehetséges és valószerű”, és a világtág szem kamerája mindent rögzít, hiszen ez a dolga. Objektív. Nincsenek előtte tabuk, hazugságok, nem ismeri a csalást és a sumákolást. Kimetsz ugyan egy-egy képet, de minden fotó a teljes fényt és a teljes sötétet hordozza magában.

Később egy ideig szomszédok lettünk a Százados úti művésztelep két oldalán Az irodalmi kör lassan felbomlott, ahogy gyerekek és könyvek születtek, – azt hiszem, ilyentájt írta rólunk Dunajcsik Mátyás A kiborg és a gésa című esszéjét, benne ilyen korrajznak is beillő mondatokkal, mint: Adott két nő valahol túl a harmincon, gyerekkel, férjjel, családdal, háztartással. Ez eddig rendben is volna. Csakhogy ez a két no „metafizikai szilánkot kapott a fejébe”.
Ennek következtében kettős látásban szenved. Kettős életet él: gésa, vagy éppen kiborg – de én most nem beszélnék háztartási mifenékről. Csak azért említem a közös teret, mert én Kriszta sok-sok írásának a helyszínében felismerem a kisbolt, a kenyérgyár és a kertes sorházak környékét, és tudom, hogy milyen végtelen precizitással rögzít. Egyik kedvenc sorom tőle: „Pontos, pontos szavakat kérek. Téglaport! Villanydrótot! Pihéket!” Talán most már pontot használna felkiáltójel helyett, de a szavai változatlanul hiperpontosak, a mondataiban nem találni lazaságot vagy fecsegést. Nemcsak azt tudja, hogy mivel tartozik a mesterségének, de azt is, hogy a szakmai tudás mit sem ér, ha nem párosul megértő figyelemmel. Ettől az odafordulástól – „nevezd csak szeretetnek” szólna rám Visky András, de én most csak empátiának, gyöngédségnek, gyógyító erőnek nevezem – ettől lesznek a szövegei nemcsak épek, de elvenek is. A rögzítés objektív, de nem hideg, mert nem prekoncepció indítja el, hanem a mindig megújuló kíváncsiság.

Maradjunk még egy kicsit a pontos szavaknál. Nemcsak álomszavai és lebegő sorai vannak, nemcsak titokzatosan sugallatos dallamai, hiszen bárhol nyitjuk ki a könyveit, éles fényben állnak tárgyak és fogalmak. Sőt, ki se kell nyitni, elég kimondani: pixel, vonalkód, pillanatragasztó. Egy kor vibrálása és ragadós kétségbeesése. Vagy mondjuk ki: marmonkanna, tükrös paplan, prakker. Vagy nézzük ezt: „A vinklivasak kiglettelése után a belső dekorsziklák következtek”. Mondjuk ki: bólogatós halogénlámpa. Vagy mondjuk ki latinul: Beryx decadactilus – mellesleg: el tudunk képzelni egy verset a tízujjú halról? A kedvencem mégis a Hammerite, amit szerintem korábban még senki nem kockáztatott meg versben – ráadásul micsoda rímmel!

Ifjú apák és még ifjabb anyák
szerelnek hintát, húznak kerti széket
a napos fűre. Villog a csavarkészlet
és a kapupánton a Hammerite,
– hát én immár kit hívjak, mondd csak, át
a nagylétrát lehozni?

Mnémoszüné mindent felhasznál, egy beszélgetésfoszlány rímeit (elmúlás – M nullás), de még az olyan álmodott rímeket is félreteszi, mint a borosta – Baross tér. „Olyan ez, mint a kacatos doboz, amiben a gördülőcsapágytól a celluxig együtt hányódik minden.” mondja, és hozzáteszi: „Egyszer a legfurcsább, leghaszontalanabb apróság is megtalálja a helyét, csak ki kell várni azt a verset”.

Versben viszont így beszél:

„Folyton a kapkodás, a keresgélés, hogy hol van:
én emlékezzek mindennek a helyére?
Mikor alhatok úgy, hogy ne soroljam
a nevüket? Mikor alhatok végre?”

A szem alvás közben is nyitva van, az agy akkor is dolgozik – de ébren, ideális esetben, nincs kapkodás és keresgélés. Amikor van idő írni – mert az idő csak az élők ellensége, az íróknak barátja – akkor egyszer csak minden összeáll. „Számon tartatik minden szemnyi részlet.” A történeteknek eleje-vége, a versnek dallama lesz, és a hívórímre is érkezik felelet. Az írás tere rendezett, a szerkezet hibátlan, ép és maradandó. Az írás: otthont teremt. A nyelv házában ellakhatunk minannyian, ellenállva egy ideig – jóideig – a múlásnak.

Eszembe jut az Akvárium részlete a lakásokat berendező, ide-oda cipekedő otthontalan asszonyokról: „Már akkor rossz helyre került, mikor megszületett. Az ilyenek sose jutottak haza, eleve nem is lehettek otthon sehol, hiába kutatták forgolódva a világnak valmely újabb szögletét, amelyet meszeléssel, súrolással, varrással birtokba vehettek volna.”

Az író mindig hazajut. Nyugodtan rögzít, kivárja, nem kapkod, mert az írás idejében minden lehetséges. A véletlen művek sorsot gyárt, az úttalan út jól látható nyomot hagy a hóban. A versben hazatalál az idegen tér és idegen test, értelmet kap az árnyék és tükör, megtudjuk, hogy „Ki ez az üvegbőrű ember, aki engem gondol az ágyon”, átlátjuk ittlétünket, és dobogni kezd a mondat szíve: „Azt hittem nem tudom lehet hogy tudtam és csak sose hittem”. Az írás olyan erőteret teremt, amiben az első mozdulattól az utolsóig minden rendben van, mert haladás közben a helyére kerül minden – így lesz Tóth Krisztina tíz éves korában írt prózakezdeményéből, a King, a kis leopárdból negyven év múlva Párducpompa…

Az író figyel. Ha Tóth Krisztinára nézünk, egy olyan tekintettel szembesülünk, ami nem keresztülnéz rajtunk, hanem átlát. Átlát és leír, talán sajnál is, néha mulat a hülyeségeinken. És persze saját magán is, mert már régen nem kívülálló, hanem közülünk való. A sátorra vágyó gyerekkori nomádból, a magányos indiánból időközben törzsfőnök lett, A pálya delelőjén áll, és egy csöppet se fáradt, pedig vitézül kiküzdötte magának, hogy akár ülve is mondhasson verset. Nem akar irányítani, de nem tűri, hogy irányítsák.

Erről eszembe jut, mit mondott a fiam kétéves korában: Ne nevelj! Van nekem nevem! Tóth Krisztinának neve van, életműve van, örök helye van az irodalomban. Véghezvitte, amit Burgess tanácsolt Patty Smithnek: Make yourself a good clean name, and stick to it – Csinálj nevet magadnak, és tartsd meg tisztán – de minden hírnél és névnél jobban érdekli az írás, a szöveg, a rögzítés kötelessége.

Aki ötvenéves, az látja már a visszatérő mintázatokat. Az kimondja, amikor azt látja, hogy „Reménytelenül ismétlődik minden.”

Ott állok én is Krisztával a lépcsőn, és nézem, ahogy megint befagy a történelem, beáll a jég kelet és nyugat között, elvasfüggönyöződik a tudatunk, hogy rá ne lássunk a saját hiányainkra. Itt élünk, és felelősséggel tartozunk a gyermekeinkért. A nagyobbik fiam most tizenöt éves, mint én voltam, amikor Kriszta első versében felismertem, hogy Igen, ez kell nekem – és most pont Tóth Krisztinából jutott tovább az irodalmi versenyen. Kiskora óta ismeri Krisztát, de csak most fedezte fel magának a legújabb verseit. Azt mondja, végre valaki, aki nem hazudik és nem szépít, hanem a képünkbe vágja, hogy valamennyien kivétel nélkül meghalunk. A finom dallam szépsége mögött ő is meglátta azt a szemet, amely egyenesen a végtelenre fókuszálja a tekintetét.

Mnémoszüné nem alszik. Ismeri az életet és ismeri a halált, helyettünk is emlékezni fog.

Mert mind meghalunk, de vannak köztünk halhatatlanok.

Isten éltessen sokáig, Kriszta!

www.barkaonline.hu/utoer/6679-szabo-t--anna-tarcai ... többkevesebb

2 napja

Tóth Krisztina
Háztűznéző

Zolika hosszan integetett, egészen addig, amíg Emma és az anyukája el nem tűntek a sarkon túl.
- Kár, hogy mi nem arra lakunk – lógatta az orrát a kisfiú.
Emmával együtt jártak a Mókus csoportba. Zolikának tavaly meghalt az anyukája, Emma pedig soha nem is találkozott az apukájával. Azt mondta, lehet, hogy neki nincs is olyan. Apukája mindenkinek van, jelentette ki Zolika. Ha mi testvérek lennénk, az én apukám lehetne a te apukád is. Emma ezen mélyen elgondolkodott, aztán korát meghazudtoló bölcsességgel felelt, miközben felillesztette a torony tetejére a fahengert: Jó, de nem vagyunk testvérek. A fahenger bólintott, hogy tényleg nem, és koppanva leesett a torony tetejéről.
Nagy dolgok dőltek el a Mókus csoport játszószőnyegén. Emma meghívta Zolikát és az apukáját, hogy jöjjenek el hozzájuk süteményt sütni. Ilyenkor, karácsony előtt mindig csinálnak mézeskalácsot is, és akkor Zolika apukája segíthet majd kiszaggatni a figurákat.
A szülők délután, öltöztetés közben értesültek a meghívásról. Zolika apja szabadkozott, hogy valamikor majd szerét ejtik a látogatásnak, de Emma nem tágított.
- Gyertek akkor szombaton! – határozott.
Állt a fehér anorákjában az öltözőpad előtt, mint egy elszánt űrhajós, és hol egyik, hol másik felnőttre nézett. Úgy látszott, a szombat ezennel el van döntve.
Emma anyukája szombaton már kora reggel fent volt. Kicserélte a macskaalmot, rendet rakott, és előkotorta a fiók mélyéről a tavaly elrakott mézeskalács-formákat. Elővette a hűtőből az este begyúrt tésztát, és nekilátott, hogy egy adag apró szívecskét előre kiszaggasson. Úgy számított, hogy amíg ezt kidíszítik a gyerekek cukormázzal, addig a következő adag is megsül.
Emma hosszasan készülődött. Nehéz volt lebeszélni arról, hogy Elza hercegnőnek öltözzön, és azt is vonakodott belátni, hogy a virágos, fodros nyári ruha miért nem illik az alkalomhoz. Végül egy sellőmintás nadrág és egy csillámos felső mellett döntött. A cica, akire átragadt a gazdái izgalma, fel-alá rohangált a szobában, majd újra összekakilta az almot, amit megint ki kellett cserélni. Emma anyukája állt az ajtóban a fekete szemeteszsákkal, amikor furcsa, égett szag csapta meg az orrát.
- Úristen, a mézeskalács!
Az első adag szívecskék sötétbarnára égtek. Ki kellett tárni az ablakokat, hogy kiszellőzzön a szag. Az égett sütiket ki akarta dobni, de a szemetesben éppen nem volt zsák, úgyhogy Emma döntött: az egészet a vécébe zúdította, aztán lehúzta. A fele nem ment le. Közben a kaputelefon már csengett.
A szemeteszsákot villámgyorsan kitették az erkélyre, az üres tepsit visszatolták a sütőbe.
Az érkezők semmit sem vettek észre a kapkodásból. Csak annyit éreztek, hogy finom meleg van, hogy a lakást mézeskalácsillat lengi be, Emma pedig gyönyörű, akárcsak az anyukája.
Kiszaggattak és kisütöttek együtt négy rénszarvast, három mókust, két sündisznót, és készült néhány Mikulás alakú mézeskalács is, amelyek közül az egyik feltűnően hasonlított Géza bácsira, az óvoda gondnokára.
A sütés után társasoztak. A cica a lábuk körül ólálkodott, időnként fel is ugrott az asztalra, és igyekezett megkaparintani a bábukat. Amikor egy lendületesebb dobásnál a szőnyegre repült a dobókocka, azonnal elszaladt vele.
- Semmi baj – mondta Zolika apukája megenyhülve –, ő is szeretne játszani.
Amikor délután hazafelé baktattak a korai szürkületben, Zolika csodálkozva nézett fel az apjára.
- Apu, én azt hittem, nem is szereted a macskákat!
- Nem szeretem, de ez egy aranyos cica – válaszolt az apja. – És Emmáék is nagyon kedvesek.
- Azok – felelte ábrándozva Zolika.
Közelebb húzódott az apjához, és kicsit lehalkította a hangját:
- És képzeld, szív alakúakat kakilnak!
- Ne mondd!
- De, mondom! A saját szememmel láttam! – lehelte bele a hidegbe a titkot, és fátyolos szemmel bámult a sűrűsödő hóesésbe.

(A novella a Nők Lapja adventi különkiadásában jelent meg 2019 decemberében.) ... többkevesebb

5 napja

Szülinapoztunk.
Lilike hozta be a tortát. ... többkevesebb

5 napja